Az előszóban említettem néhány okot, ami miatt egészen a paleolitikumig visszamenőleg érdemes tisztában lenni néhány földrajzi-geológiai-éghajlati-antropológiai fogalommal. Először is magyarázatot adhat néhány eseményre, másrészt a linearitás megkívánja, hogy a kályháig ellátogassunk. Csak úgy in medias res belevágni és pl. a Római korral indítani a történelem fonalát nem elegáns, meg hát már nem vagyunk a középiskolában, hogy csak tudjuk le a dolgot. Persze végül így is önkényesen kezdek a harmadidőszak második felével.
A kainozoikum (Leakey: Az emberiség eredete)
Ha a Föld kialakulása óta eltelt idő eseményeit egy naptári évben foglaljuk össze, akkor a legidősebb kőzetek március közepén szilárdultak meg. Az első sejtes élőlények a tengerekben májusban jelentek meg. Az első szárazföldi növények és állatok november végén, a mintegy 542 millió évvel ezelőtt elkezdődött paleozoikumban jelentek meg. A dinoszauruszok kora december közepén kezdődött el, de karácsony másnapján már el is tűntek. A korai emberfélék az év végén, december 31-én este bukkantak fel. A pleisztocén jégtakaró visszahúzódása éjfél előtt egy perc 15 másodperccel kezdődött el. A Föld történetét hozzávetőlegesen 4,5 milliárd évvel ezelőtti kialakulásától kb. 542 millió évvel ezelőttig prekambriumnak (ez is tovább osztható, de ezzel nem foglalkozunk); és a bennünket érdeklő fanerozoikumnak nevezzük 542 millió évvel ezelőttől napjainkig. A fanerozoikumról leválasztva a két korábbi (paleozoikumot és a mezozoikumot benne a dinoszauruszok korával) periódust, a kainozoikum (cenozoic, „újállati idő” v. földtörténeti újkor) v. harmad és negyedidőszak marad, az utolsó (időben hozzánk közelebbi) 65,5 millió évet felölelve.
Valamennyire érinteni kell a geológiai történéseket is, hiszen – szerintem – az emberré váláshoz szükséges - a jégkorszakokban kumulálódó - romló környezeti tényezők vezethettek az ember kialakulásához, vándorlásaihoz. Ez volt a kényszerítő erő, ami miatt „venni kellett a fáradtságot” és a fejlődés útjára lépni, ha életben akartak maradni. És az idáig vezető folyamatokra is van elfogadható magyarázat.
A kainozoikum lényegében az emlősök kora, mely a kréta végén történt dinoszauruszok kihalásaként emlegetett eseménnyel kezdődött kb. 65 millió éve. Az emlősök mellett persze nagyméretű madarak, kétéltűek, halak és kisebb hüllők is éltek. Az emlősök virágzásának színpada, maga a Föld is tovább formálódott, de közel sem akkora mértékben, mint a korábbi – itt most nem részletezett – időszakokban:
A Pangea szuperkontinens feldarabolódása az ucmp.berkeley.edu oldalról
Gondwana feldarabolódása a homepages.see.leeds.ac.uk oldalról
A korábban feldarabolódott őskontinens (Pangea) részei, Laurázsia (az északi félteke őskontinense volt) és Gondwana (a déli félteke őskontinense volt: Antarktisz, Ausztrália, Új-Guinea, Tasmánia, Madagaszkár, Seychelle szigetek, Mauritius, Dél-Amerika, Afrika, India) után maradt kontinensek tovább vándoroltak. A paleocén még az egész bolygóra kiterjedő meleg trópusi klímával volt jellemezhető, melynek oka a magas légköri CO2 és metán koncentráció volt, melynek forrása a vulkanizmus és a melegedő óceánaljzat lehetett többek között. Ennek a meleg időszaknak a tetőpontja kb. 55 millió évvel ezelőttre, a paleocén-eocén átmenetre tehető. Tehát az emlősök fejlődéséhez ideális körülmények jöttek létre, de a Homo Sapienshez vezető fejlődési láncnak szüksége volt kényszerítő körülményre: a jégkorszakokra. Teljes jólét közepette, állandó és kiszámítható erőforrások „tengerében” szerintem egyszerűen nem lett volna miért fáradozni, eszközt ragadni. Elméletek sora látott napvilágot arról, mi okozta a klímaváltozást, mivel fekete doboz nem fog előkerülni abból az időszakból, így induljunk a legelfogadottabb teóriákkal. Legújabb (Adrian Melott asztrofizikus 2019-es tanulmánya) elképzelések szerint kb. 8 millió évvel ezelőtt az űrben szupernova robbanások sorozata zajlott és ez annyira ionizálta a légkört, hogy a villámok gyakorisága a mostani 50-szerese volt. Ez gyakori erdőtüzeket okozott (ezt szénmaradványok igazolják), ahonnan az emberelődöknek menekülniük kellett. Helyükön létrejött szavannák indukálhatták a kétlábonjárást.
A Thetys az eocénban (Agusti:Hominoid evolution and climatic change in Europe)
A Thetys az oligocén korban (Agusti: Hominoid evolution and climatic change in Europe)
Európa nagyobb részét az oligocénban és a későbbi miocénben még szárazföldekkel, mikrokontinensekkel elválasztott tengerek (a Thetys eredetileg a déli őskontinens Gondwana és az északi Laurázsia között felnyíló tenger volt) borították. Európa északi részeibe ekkor még az Északi-tenger nyomult be s a harmadkor elején Belgiumnak, Franciaországnak és Dél-Angliának jelentékeny részét borította. Nyugat-Franciaország medencéit pedig még az Atlanti-óceán tartotta víz alatt. Ahogy az Indiai, Arábiai és az Afrikai-kőzetlemezek egyre inkább az Eurázsiai-lemez felé tolódott a Thetys Pennini-óceáni ágainak fokozatos szűküléséhez, majd bezáródásához vezetett. Végül már kontinentális litoszféralemezek feszültek egymásnak (kollízió), és megkezdődött az Alpok, a Dinaridák és a Kárpátok hegységeinek felgyűrődése, az óceáni lemezek szubdukciója, azaz mélybe bukása (ehhez kapcsolódó vulkáni jelenségek hazánkban a Velencei-hegységben és a Mátra északi előterében előforduló 35–40 millió éves andezitek). Ezen hegységek kiemelkedésével a déli, mediterrán jellegű Thetysről leszakadt az északi, kevésbé sós, boreális jellegű Paratethys.
A Thetys és a Parathetys a researchgate.net oldalról
Miocén
Kb. 15-20 millió évvel ezelőttre tehető a Paratethys keleti részének izolációja is (Turáni v. Szarmata-tenger Bécstől Türkmenisztánig terjedt), melynek mai maradványai az Aral-tó, a Kaszpi és a Fekete-tenger. A déli Tethys maradéka pedig a Földközi-tenger előfutára volt, ami mintegy 6 millió évvel ezelőtt a Gibraltári-szoros elzáródása miatt, több alkalommal is kiszáradt (Messinai-sókrízis, a kiszáradás után visszamaradt magas sótartalmú gipszrétegek miatt kapta nevét, amit először az olasz Messina mellett fedeztek fel). Voltak olyan időszakok, amikor a Paratethys-ből – a mai Boszporuszon és Dardanellákon keresztül – áramlott valamennyi víz ebbe a mély medencébe, amelynek fenekén csak sós tavak láncolata maradt. A mai szigetek hegységekként emelkedhettek ki a kiszáradt mederből. Magyarországról is csak a harmadkor vége felé húzódott el az utolsó tenger, a Parathetysből kivált Pannon-tenger, amely kezdetben a nagyobb tengerektől elzárt beltenger volt (fokozatosan édesedett, majd mintegy 5 millió éve teljesen feltöltődött).
A Messinai sókrízis vázlatosan az En.wikipedia.org. oldalról
A Földközi-tenger vize a párolgás révén bekerült a földi körforgásba és eloszlott, ezzel a világóceán vizét mintegy 10 méterrel emelte meg. A medencében lerakódott só óriási mennyisége viszont kivonódott a világóceánból, amelynek sótartalma így jelentősen csökkent, ez pedig emelte annak fagyáspontját (könnyebbé tette a befagyást) és így ez is hozzájárult jégkorszakok kialakulásához. A medence kiszáradása közvetlen szárazföldi összeköttetést teremtett a nagy szigetek és a környező kontinensek között, amelyek révén Afrikából és Európából egy sor állatfaj vándorolt be ezekre a korábban elzárt területekre (bár ezt megelőzően, az Arábiai lemez és az Anatóliai lemez kapcsolata révén már korábban is megindult az afrikai fajok áramlása). A medence későbbi feltöltődése után ezek a fajok a mai szigetek fogságába estek, és méreteik az izolált zsugorodás jelensége miatt erősen lecsökkentek (a pleisztocén idején így egy sor törpe állatfaj alakult ki a Földközi-tenger szigetein). A nyugat-szibériai Turgaj-szoros (v. Turgaj-kapu, egy tektonikus árok Észak-Kazahsztánban, összeköti a déli Turáni-alföldet az északi Nyugat-szibériai síksággal) elzáródásával pedig Európa és Ázsia között is megindult a fajok kicserélődése. A miocén végére pedig a főemlősökkel közös őseink közül kivált az emberhez vezető vérvonal, mely további néhány millió év alatt elvezetett az univerzum "hőséhez".
A miocénban megjelentek a sarki jégsapkák is. Az északra vándorló, és az ütközések folytán kiemelkedő szárazföldek teremtették meg lényegében a lehetőségét a jégkorszakoknak, hiszen lett helye a jégnek, ahol kialakulhatott. (Az egész évben állandó kelet-antarktiszi és kelet-grönlandi jég kb. 35 millió éve jelent meg.) A jég mennyiségi növekedésével párhuzamosan a tengervíz szintje csökkent. A tengervíz szintjét a jég csak kb. 25 millió éve, az oligocén végén érte el az Antarktiszon, ekkoriban a globális klimatikus viszonyok a maihoz hasonlóak lehettek. Kb. 15 millió évvel ezelőtt az Indonéz szigetvilág kiemelkedése okozott további regionális klimatikus változásokat, az Indiai és Csendes óceáni áramlás megakadályozásával: szárazabb, némileg hűvösebb trópusi klímát eredményezett Délkelet-Ázsiában és Kelet-Afrikában. Bár kisebb jelentőségű, de szintén kb. 15 millió éve nyílt meg a Spitzbergák és Grönland közti Fram-szoros, melyen át északról hideg északi-tengeri, délről melegebb atlanti vizek cserélődtek ki. Még a miocén korban Új-Guinea elkezdett leválni Ausztráliáról, miközben mindkét tömb észak felé mozgott, saját tengelyük körül is elforogtak, Tasmánia levált az Antarktiszról, és megnyílt a Tasmán átjáró, Dél-Amerika pedig a Drake-átjáró megnyílásával veszítette el antarktiszi kapcsolatát kb. 32 millió éve. Ezzel megkezdődött az Antarktisz körüli Cirkumpoláris v. Nyugatiszél-áramlás. A csendes-óceáni Nazca-kőzetlemez krétakori ütközése, keletre tolódása tovább folytatódott, egyre jobban kiemelve Amerika nyugati partját (Sziklás-hegység, Grand kanyon, Andok), mely intenzív vulkanizmust okozott Észak-Amerika nyugati részén 25-30 millió évvel ezelőtt.
A Fram-szoros az En.wikipedia.org oldalról
Ekkor jelentek meg világszerte a prérik és a pampák a fokozódó szárazsággal párhuzamosan, mivel a körforgásban lévő csapadék egyre nagyobb része a jég fogságába került. De ekkorra becsülik tádzsik Karakul meteor becsapódását is, mely által felvert hamu és por szintén a lehülés irányába billentette a mérleg nyelvét. Mindezek együttesen vezethettek a klimatikus deteriorációhoz, mondhatni ez a miocén peches időszak volt.
Pliocén
A következő éra, a pliocén (5-2,5 millió évvel ezelőtti időszak) pedig végleg megágyazott a pleisztocén jégkorszakoknak, ami a korai emberfélék rapid evolúcióját is indukálta. A kezdetén kb. 5 millió évvel ezelőtt végleg megnyílt a Gibraltár, néhány hónap alatt napi 10 méterrel emelkedett a vízszint az Atlanti-óceán felől, ettől számíthatjuk a mai Földközi-tenger történetét. Az így kiegyenlített óceánhőmérséklet is hozzájárult az ekkor kezdődő átmeneti felmelegedéshez, a korszak elején még Nyugat és Közép-Európában is pálmák, magnóliák, ciprusok nőttek (északabbra persze a tűlevelűek domináltak), mialatt a sarkokon megkezdődött a jég aggregációja. A fluktuáló átlagos levegő és vízhőmérséklet a pliocén közepéig még újra 2-3 fokkal magasabb volt, mint ma. A szén-dioxid szintje a légkörben a maival kb. megegyező volt, a tengerek szintje pedig világszerte még 25 méterrel volt magasabb. 4,1 millió évtől viszont tartós lehűlés kezdődött, mely a mindkét féltekét érintő pleisztocén jégkorszakaiban folytatódott. Az elkövetkező jégkorszakok előfutáraként - fokozatosan hűlő klíma következtében - egyre több víz került a növekvő jégsapkák fogságába, ami a tengerszint csökkenését eredményezte, egyre több partmenti terület került szárazra.
Az utolsó jégkorszak alatt volt a legalacsonyabb a tengerszint az En.wikipedia.org. oldalról
Amerika és Ázsia között e tengerszint csökkenése miatt létrejött a Bering-földhíd (ez később is többször lejátszódott), Gibraltárnál Afrika és Európa átmenetileg ismét összeért. A pleisztocén Eridanos ősfolyó ekkor formálódott Skandinávia és Európa között (később a holocénre ennek jégárak által kiszélesített medrében alakult ki a Balti-tenger két meder: a Botteni és a Finn-öböl összefolyásával).
Az Indiai kőzetlemez vándorlása az En.wikipedia.org oldalról
India Ázsiának nyomult tovább kiemelve a Himaláját, Dél-Amerika még megőrizte elszigeteltségét, és csak a harmadidőszak végén került Észak-Amerikával kapcsolatba, lezárva a meleg vizek áramlatait és létrehozva a mai arktikus vizeket. A földhíd a klímára is komoly hatással: volt megszűnt az Atlanti- és Csendes-óceán közvetlen kapcsolata, amelyen eddig a kisebb sótartalmú Csendes-óceánból meleg tengervíz áramlott az Atlanti-óceánba. Ezáltal legyengült a Golf-áramlat és ez jelentősen elősegítette a jégkorszakot. Az északi Paratethys-tenger egyre sekélyebbé vált, és részekre szakadt, ezek közül a Pannon-tenger először fokozatosan édesvizű tóvá vált, majd idővel teljesen eltűnt, míg a Paratethys keleti medencéjéből a Fekete, Kaszpi-tenger és az Aral-tó maradt. Az előbukkanó Appennini-félsziget nagy része pedig még víz alatt állt. A folytatódó tektonikusmozgásokat és a következményes szárazföld kiemelkedést intenzív vulkánosság kísérte (pl. az inkább helyi jelentőségű Yellostowne). A pliocén kor végét nagyjából az első európai gleccserképződésekre teszik, ekkora az antarktiszi jégsapka már bőven meghaladta a mai méreteket. Eközben az északi sarkon a tenger szintjében még csak szezonálisan volt jég, az északi féltekén csak kb. 3,2 millió évvel ezelőtt aggregálódtak nagyobb kiterjedésű kontinentális jégmezők. Az újkor így kialakult Földje a Kainogea.
A harmadidőszakban az eredetileg déli kontinensek nagy része az Északi-sark felé tolódott, az Egyenlítő körüli övtől távolodtak, fokozatosan a mérsékelt övi éghajlat befolyása alá kerületek, amely kihatott a rajtuk élő élővilágra is. A mai helyzetbe került kontinensekkel már nem volt akadálya, hogy a Déli-óceán hidegebb vizei északra áramoljanak, és körforgásba kezdjenek a meleg trópusi vizekkel, megszüntetve az anoxikus vízi környezetet, sokkal gazdagabb tengeri életfeltételeket teremtve. A pliocén kezdetén nagyrészt jellemző - bár fluktuálóan - melegebb éghajlat (kiterjedt trópusi övvel, a sarkokon is dús növényzettel) és tengervíz-hőmérséklet sem kedvezett eddig az áramlatok kialakulásának, ami oxigénben dúsabb vizeket eredményezett volna. De most a tengerek és a levegő hőmérséklete – szintén fluktuálóan - mintegy 10 °C-kal csökkenni kezdett, a globális klíma jóval hidegebb lett.
A Nagy Hasadékvölgy tektonikája En.wikipedia.org oldalról
A klimatikus deterioráció mellett lokális geológiai történések is hozzájárultak azokhoz a mostoha körülményekhez, melyek felrázták állati álmukból emberelődeinket, és ösztönzőleg hatottak a fejlődésre. Kb. 25 millió évvel ezelőtt, a miocénben kezdődött meg a Szomáliai lemez leválása a Núbiai és az Arábiai kőzetlemezről, végül 3-4 millió évvel ezelőttig a pliocénban létrehozva a kelet-afrikai Nagy Hasadékvölgyet. A Vörös-tenger mentén húzódó tektonikus mozgásoknak köszönhetően keleti fele északkelet, nyugati fele pedig délnyugat felé mozog ma is kb. 7 mm/év sebességgel. E vetődés helyét jelző árok a Kelet-afrikai árokrendszer[1] része, melynek peremén több vulkán is található, illetve földrengéssel sújtott terület, legszélesebb helyen 120 km széles. Ez a völgy geológiai mércével hirtelen környezeti változást okozott, kettészakítva az itt élő flórát: a nyugati majmok továbbra is őserdei környezetben, fák között éltek tovább négylábú, növényevő életmódot folytatva, míg keleten a nyílt, száraz szavanna élőhelyen előnyt jelentett a kétlábú ragadozó v. vegyes táplálkozású életmód (szavanna hipotézis). Persze hasonló jelenség az éghajlatváltozások következtében is lezajlódott a Szahara környéki (pl. az egyiptomi Fajjumban Biretia) övezetben és Délkelet-Ázsiában is. Mindenesetre ezt a jelenséget tartják az emberré válás egyik tényezőjének.
Pleisztocén
A pleisztocén („közel a jelenhez”) - tévesen Jégkorszaknak is nevezik, pedig a jóval régebbi földtörténeti korszakokban is voltak súlyosabb és az egész Földre kiterjedő jégkorszakok, így helyesebb ezt negyedidőszaki v. Késő Kainozoikumi Jégkorszaknak nevezni - a 2,5 millió évvel ezelőttől a 12 000 évvel ezelőttig tartó időszakot foglalja magába. Közvetlenül a jelenkor (holocén) előtti időszak, azzal együtt alkotják a negyedidőszakot (Quaternery). A pleisztocén a régészeti paleolitikummal („régi kőkorszak” vagy „őskőkorszak” v. pattintott kőkorszak) esik egybe. Lényegében jégkorszakok v. glaciálisok (mely szó a korszakot és magát a jégtakarót egyaránt jelenti, a nagyobb jégkorszakok alatti kisebb felmelegedések és kisebb lehűlések váltogatták egymást) és jégkorszakközök (interstadiálisok v. interglaciálisok) sorozata volt. Arányaiban kb. 10% volt interglaciális, nagyobbrészt hideg glaciális zajlott. Persze a korszakokban nem lineárisan emelkedett, illetve csökkent a hőmérséklet, hanem a nagyobb események (glaciális/interglaciális) között fluktuáló kisebb lehűlések (stadiálisok, Heinrich-események) és felmelegedések (interstadiálisok, Daansgard-Oescher események) váltakoztak egyre inkább a tél javára. Csapadék tekintetében is feloszthatjuk a jéggel nem érintett területek klimatikus változásait: pluviális a csapadékos meleg, interpluviális a szárazabb, hűvösebb periódust takarja, de nem mindig feleltethetők meg egymásnak a glaciális/interglaciális és a pluviális/interpluviális szakaszok mindenhol. Az interstadiálisok alatt néhány fokkal melegebb volt az átlaghőmérséklet, mint a mai, melynek következtében trópusi növény és állatfajok éltek Európában is, a sarkkörön pedig mérsékelt övi fajok voltak. A jégkorszakok kialakulásához az előfeltételeket az eddig lezajlott kontinentális változások teremtették meg, és a pontot az i-re a Föld tengelyének változásai rakták fel: Kb. 800 000 évvel ezelőttig csak rövidebb, 41 000 éves ingadozások voltak a Föld tengelyének változásában, de ezt követően vette kezdetét a szélsőségesebb időjárás (oka a Milankovics-ciklus). A glaciáció kb. 41 000 éves ciklikusságában a korszak közepe táján (kb. 1,25 millió-800 000 éve) változás ment végbe: nagyobb amplitúdójú, keményebb hidegek köszöntöttek be vastagabb (akár 3 km), nagyobb kiterjedésű jégpáncéllal, kb. 100 000 éves ciklussal. Ez volt a Középső-pleisztocén Átmenet (Middle-Pleistocene Transition, MPT). A különböző korszakokra a jégsapkákból és a tengerfenekéről vett mintákból következtethetünk, a minta eltérő oxigén izotóp koncentrációja alapján (a hideg óceánban több az O18 izotóp, így a jégkorszakokban keletkezett mintákban ez nagyobb koncentrációt mutat, ellenkező esetben az O16 mutat nagyobb koncentrációt). A jégtakaró legnagyobb kiterjedésekor Európában a 40. szélességi fokig (az Alpok és a Kárpátok vonulata, Angliában a Temzéig, Oroszországban a Don-Dnyeper torkolatáig ért), Észak-Amerikában a 38. szélességi fokig terjedt, a Föld felszínének kb. 30%-át takarta. A jégpáncél, a fagy övezetét az éghajlatok is követték északról délre, illetve a tengerszintfeletti magassággal is. Az éghajlati öveket pedig a rá jellemző flóra és fauna is követte, ami szintén kimutatható az üledékekből. A déli félgömbön - a déli kontinensek déli saroktól való távolsága miatt - csak az Antarktiszon, Patagóniában és Új-Zélandon mutathatók ki az eljegesedések nyomai. Az interglaciálisokkal, interstadiálisokkal hirtelen beköszöntő, a trópusokon nagyobb volumenű felmelegedések jóval rövidebb ideig tartottak, és a mai napig nem okoztak teljes deglaciációt, a sarkközeli területeken a maitól valamivel több jég mindig megmaradt.
A pleisztocénben a kontinensek gyakorlatilag (kb. 100 km eltéréssel) már a mai helyükön voltak. Ami változott, az a jégtakaró felszínformáló erejének köszönhető, illetve végül az elolvadó jég súlya alól felszabaduló északi szárazföldek emelkedni kezdtek (izosztatikus emelkedés). (Kanadában ez az emelkedés meghaladja, Skóciában pedig megegyezik a tengerszint emelkedéssel, így ott relatív izosztáziáról beszélhetünk.) Kb. 100 000 évvel ezelőtt összességében kb. észak-amerikányi, tehát egy egész kontinensnyi szárazulattal több terület volt lakható. Emellett a tengerpartok kiterjedése is változott: a jégkorszakok idején ugyanis a tengerek szintje kb. száz méterrel alacsonyabb volt (regresszió), mint az őket megelőző/követő interglaciálisokban (ezt északon a jégmezők súlya miatti süllyedések, illetve azok olvadása miatti vízszintemelkedések kompenzálták némileg), amikor az elolvadó jég eusztatikus tengerszint emelkedéshez (transzgresszió) vezetett. A partvidékeket tovább módosíthatták a folyók által lerakott hordalékok is a tengerpartok feltöltésével. Mindez fizikálisan nagyban hozzájárult egyes állatfajok és az ember szélesebb körű elterjedéséhez (pl. a Vörös-tenger alacsonyabb szintje a Bab el Mandeb 15 km-es szorosán keresztül könnyen átjárható volt, a Perzsa-öböl szinte teljesen száraz volt, a Márvány-tenger és a Boszporusz is száraz volt).
A Vörös-tenger "evolúciója" a Sciencedirect.com oldalról
A Perzsa-öböl változásai (Petraglia: The evolution of human populations in Arabia)
A tengerek másként reagáltak az éghajlatváltozásokra, mint a zárt tavak. Az előbbiek vízszintje ugyanis a jégkorszakok folyamán – mint tudjuk – erősen leapadt, a jégtakarók elolvadásakor pedig fokozatosan emelkedett. Ezzel szemben a tavakon a jégkorszakokban a párolgás csökkent, s ezért vízszintjük emelkedett, ráadásul vizüket még a jégtakarók olvadékvizei is táplálták. Az egész Antarktisz a pleisztocén alatt végig jég alatt állt, de az Afrikai magas hegységek (Kenya, Kilimandzsáró, Ruwenzori, Etiópia, Atlasz), Új-Zéland, Tasmánia, a dél-amerikai Andok és Patagónia is gleccserekkel borított volt. Az észak-amerikai Cordillerai és a Laurentide jégmező, az európai Fenno-skandiai jégmező a Brit-szigetekkel, az Alpok és Szibéria pedig összefüggő jégtakarót alkotott az Északi-sarkkal. A jégtakaró egyes legészakibb sarkközeli és legmagasabb hegyvidéki területeket a pleisztocén teljes időtartamában állandóan beborított, ezért e helyeken csak egy jégkorszakot lehet kimutatni. Innen szakaszonként nyomult elő és húzódott vissza a jég. A sarki jégtakarók megnövekedése a Föld valamennyi éghajlati övének határát az Egyenlítő felé tolta el. Ez az oka annak, hogy a jég minden egyes előnyomulásának délebbre esős, ún. pluviális szakasz felel meg, az interglaciálisokban pedig ellenkezőleg, a déli területek pluviális szakaszait száraz interpluviális váltotta fel. Észak-Amerika és Eurázsia között a Bering-szoroson keresztüli szárazföldi kapcsolat a kontinensek közötti faunakicserélődés szempontjából volt fontos tényező, de összességében a két kontinens távolodott egymástól. Anglia még összefüggött Franciaországgal, a Dardanellák pedig elzáródtak, azaz a Balkán-félsziget összefüggött Kis-Ázsiával.
Az Égei-szigetvilág a books.openedition.org oldalról
A pleisztocén jégkorszakokról egy összefoglaló fejezetben emlékezek meg, mivel fajunk kialakulásának előadásán a háttérzenét szolgáltatatta a Föld színpadán.
