Számtalan önkényes kritérium között a legfontosabbb a két lábon járás, az eszközkészítés (és nem használat!) és bizonyos agytérfogat elérése, ami megülönbözteti az embert. A két lábon való helyváltoztatás kialakulása oly sorsdöntő előrelépést képvisel az alkalmazkodásban, hogy joggal nevezhetnénk minden két lábon járó emberszabású majomfajt (hominina) „embernek”. Ezek az első - kezdetben még csak időnként két lábon járó- emberi lények még nem hasonlították hozzánk, ám a két lábon járás alkalmazkodási formája nélkül utódaik soha nem válhattak volna hozzánk hasonlóvá. Az emberősök tekintetében még nagy a bizonytalanság, egyesek szerint még korábbra tehető a hominidák ősének kialakulása, mint az jelenleg elfogadott. A később 700-800 cm³-ről 600 cm³-re leszállított határérték agytérfogat (cerebrális Rubikon, ami elválasztja a majmokat az embertől) elérése előtt már kialakult a két lábon járás, így őket is az emberfélék közé sorolják, bár az ő agytérfogatuk nem érte el a 600 cm³-t. A két lábon-járás (a homininákra jellemző hominizáció) Afrikában jelent meg először jelenlegi ismereteink szerint, és legalább 2-3 millió év telt el a felegyenesedés és az első kőeszközök készítése között. Bármilyen evolúciós hajtóerő hozta is létre a két lábon járó (hominina) emberszabású majmot, ennek nincs köze az eszközhasználat és készítés képességéhez. Az eszközhasználat a felszabadult kéz „mellékhatása” volt, de már az Oreopithecus (egy európai miocénkori hominoidea, lsd. előző fejezetben) – kézujj csontozatának anatómiája alapján – képes lehetett eszközhasználatra, legalább a mai főemlősökhöz hasonlóan. Persze a precíziós fogás, az ujjbegyek behajlításával és az I ujj opponálásával először az Australopithecusoknál jelent meg.
Az előző fejezetet a csimpánzokkal közös utolsó őseinkkel fejeztem be, akik kb. 7-8 milló évvel ezelőtt kettéváltak: az egyik ős az őserdőben maradt, ahol inkább a fákon növényekkel táplálkozott, míg a másik fokozatosan a szavannákra (és a földre) költözött (vagy a Nagy hasadékvölgy miatt inkább kényszerült), és fogyasztható növények híján egyre inkább vadászó v. dögevő életmódot folytatott. Az előbbiek a mai emberszabású majmok, az utóbbiak pedig az emberek ősei voltak. Persze a klimatikus kényszerítő körülmények az egész bolygón jelen voltak, tehát ilyen értelemben bárhol végbemehetett ez az evolúciós ugrás, de a Kelet-afrikai Nagy Hasadékvölgy geológiailag is életmódváltoztatást követelt meg a szavannákon maradtaktól. Továbbá itt kerültek elő a legrégebbi maradványaink is, tehát ez a forgatóköny tűnik a legvalószínübbnek.
Ezen utóbbi - szavannákra kényszerült - pliocén őseink az első homo/hominineknek (hominini) tartott pre-australopithecusok – tehát már közelebbi emberősök – a Sahelanthropus, Orrorin és Ardipithecus voltak. Tehát velük újra Afrikában vagyunk (ezzel az előző fejezetben említett korábbi őseink Eurázsiai megjelenésére utalok). E három jelölt a miocén-pliocén határán élhetett Afrikában, ők már tisztán a homo-k (azaz a mi) ősei voltak, feltételezhetően már tudtak időnként kétlábon is közlekedni. A Sahelantropus besorolása a legvitatottabb, még az ember-csimpánz utolsó közös ősének tartják (LCA=last common ancestor), a csimpánzokétól is kisebb volt az agytérfogata. Az Orrorin tugenensis (Eredeti ember vagy Millenium man) a kenyai Tugen hegység után kapta nevét. (Nem feltétlen pre-australopithecus, akár sorolhatnánk a többi kortárs Australopithecus közé is, de az Australopithekusokat némelyek kihalt oldalági fajnak tartják, tehát evolúciós zsákutcának). De mégis, anatómiailag inkább az Orrorint tekinthetjük ősünknek, mint a Sahelantropust, de még viták folynak a hivatalos besorolásról. Szintén a miocén-pliocén határán az Australopithecusok kortársaként élt Ardipithecus kadabba (kb. 5.5 millió éve élt) és utódja, a 4,4 millió éves Ardipithecus ramidus az Orrorin utáni faj lehetett, az etióp Afar régiójában, az Awash folyó mentén, az Alayla nevű lelőhelyen kerültek elő maradványai. Főként fákon élhetett gracilis csimpánzszerű lény volt, aki képes volt két lábon is közlekedni. Bár a nagylábujja majomszerűen abdukáló volt, a hüvelykujja már hozzánk hasonlóan opponálható volt. Kb. 120 cm magas, max. 50 kg lehetett.
Humán családfa a Humanorigins.si.edu oldalról
Az Alsó Paleolitikum
A paleolitikum vagy őskőkorszak az első emberelődök megjelenésétől - technológiai szempontok alapján pontosabban azok eszközhasználatától - az írásbeliség megjelenéséig tartott. Szőrszálhasogatásként ugyanezen időszakra a paleolitikum megjelölés csak Eurázsiában használatos, Afrikában Kőkorszakról (Stone Age) beszélünk. Az emberiség történetének 99,5%-a is a paleolitikumra esik. Kb. i.e. 2,5 millió (újabban 3,3 millió év a kenyai Lomekwi leletek miatt) évvel ezelőtt kezdődött valahol Afrikában, amikor elődeink fejlődésük során eljutottak arra a pontra, amikor – igaz csak kezdetleges – kőeszközöket kezdtek használni, azokat alakítani különböző tevékenységeik elősegítésére. Ez régészetileg leghamarabb az alsó paleolitikumra tehető, kb. 2,5 millió évvel ezelőttre, lényegében a pleisztocén földtörténeti kort öleli fel. Kb. 300 000 évvel ezelőttig tartott. Eszközeivel és a szociális képességeinek köszönhetően az ember egyre nagyobb területeket vett birtokba, egyre inkább kiszorítva a fejletlenebb elmaradottabb elődeit. Közép-Kelet-Afrikából indulva Homo Habilisként (lsd. mindjárt) először belakta Afrika megélhetésre alkalmas területeit, majd eljutott a Közel-Keletre is (amit klíma és élőhely viszonylatában tekinthetünk akkoriban Afrika részének, kiterjedésének is). Homo Erectusként (lsd. következő fejezetben) további fejlettségének köszönhetően már eljutott Eurázsia déli, lakható, jéggel nem borított részeire. A klimatikus viszonyok fluktuációjával párhuzamosan többször kényszerültek a délibb területeken menedéket keresni, sőt valószínűleg többször el is tűntek az Afrikán kívüli területekről, de a javuló viszonyokkal innen kolonizálták újra és újra a világot több hullámban (Homo Heidelbergensis, Homo Sapiens Neanderthalis, Homo Sapiens, ezeket lsd. a későbbi fejezetekben), a technikai fejlődésnek (Középső és Felső Paleolitikum) is köszönhetően, egyre újabb területeket birtokba véve és szinte korlátlanul szaporodva.
Kommunista történészek idealizált rendként képzelték el az ősközösséget, ahol a termelőerők, termelőeszközök és megtermelt javak közösek voltak és egyenlően kerültek elosztásra. Bullshit! Semmikor sem beszélhetünk egyenlőségről már csak a nemi és korkülönbségek miatt sem. Ha csak a családot nézzük, akkor is volt egy megkülönböztetett előjogokkal (később örökölhető tisztség) bíró vezető, akár matriarchális akár patriarchális társadalomról beszélünk. Viszont, ha a családok egymáshoz való viszonyát nézzük a neolitikum kezdetéig valóban egalitárius társadalmat látunk, bár az egyenlőtlenség – még nem intézményesített formában - magvai már felismerhetők voltak korábban is, csak az esetleges individuális különbségeket, egyenlőtlenségeket a családon belül kompenzálták, pufferelték. Legelőször az ősközösségi társadalmak alakultak ki még a paleolitikum idején, ezt a lépcsőfokot minden nép végigjárta. Kialakult a kezdetleges eszközhasználat, az idő előrehaladtával a beszéd és a magántulajdon, az első telepek - kezdetben csak ideiglenesen, szezonálisan lakott – települések, ahol már a háztartás jelenthette az alapvető szociális egységet. Az első telepek gondosan megválasztott helyen létesültek, közel az ivó és öntöző vizet jelentő folyamokhoz – melyek védhető határt, összekötő útvonalat és később szállítási lehetőséget is teremtettek egyben - táplálékforráshoz, de a közvetlen áradásoktól nem veszélyeztetett jól belátható, védhető magaslatokon. Később egyéb nyersanyagforrások és főbb kereskedelmi utak jelentettek prioritást. Ezek annyira kedvező fekvésű, ideális terepviszonyok voltak, hogy a későbbi évezredek folyamán is ugyanitt építkeztek, az előző korok rétegeire. De ezzel most messzire szaladtam, ne rohanjunk olyan gyorsan.
Az Australopithecus
Továbbra is Afrikában vagyunk, ahol – mint korábban említettem - még a pliocénban kialakult a félig felegyenesedett Australopithecus (latin-görög „déli majom”) v. a későbbi Paranthropus („ember melletti”, azaz kortársai voltak a Homo erectusnak) v. Zinjanthropus (Zinj v. Zanj Kelet-Afrika arab neve), v. Plesianthropus. Két típusa volt: néhány robusztus (Paranthropus) és több gracilis forma. Mintegy 4,2 millió éve jelent meg, és 1 millió éves a legkésőbbi ismert leletük (az A. robustus). Ők, mint a praeanthropusok v. majomemberek, a pliocén-pleisztocén korban éltek, de egyesek oldalági evolúciós zsákutcának tartják. Persze csak besorolás kérdése, ha a fentebb említett Ardipithecust is idesoroljuk. (Az Ardipithecus mellett ezen időszak egyéb Australopithecus alfajai: az Afarensis és a Garhi is esélyes anatómiája alapján, hogy a homo fejlődési sorhoz soroljuk). Emellett a vitatott besorolású Homo Rudolfensis (lsd. e fejezet végén) az A.Afarensis leszármazottja lehet, aki talán beilleszthető a homo fejlődési sorba.
A két lábon járás és az eszközhasználat
Az éghajlatváltozások már körülbelül 11-10 millió évvel ezelőtt érintették az erdőket Kelet-és Közép-Afrikában létrehozva olyan időszakokat, ahol nyitottak lettek megakadályozva az utazást a fakoronán keresztül. Ehhez hozzájárult a Kelet-afrikai Nagy Hasadékvölgy által az Alsó Paleolitikumra megváltoztatott környezet, melyben az előnyösebb tulajdonságok növelték a túlélési esélyeket, illetve izolálta egymástól a különböző fajokat. Ekkor zajlott a Biber/Brüggen v. Pre-Tegelen (a német Biberbach folyó és Tegelen holland város után)/Maud (Antarktisz) glaciális 2,5-2,1 millió év között, és ekkor tetőzött a pliocénban megkezdődő Messinai-sókrízis (lsd. a 2. fejezetben). Szintén ekkorra tehető a nagyméretű ragadozók (pl. óriásmenyét, óriás hiéna, kardfogú tigris) eltűnése a környékről, és az általuk üresen hagyott ökológiai fülke az emberfélékre várt (persze Eurázsia és Afrika többi részén ezek a nagyragadozók tovább éltek). Közben ilyen időkben a proto-homininek egyre nagyobb területen kezdtek függőlegesen járva menni, ami előnyhöz juttatta őket a szavannákon: kezüket szabadon használhatták, hamarabb észrevették a ragadozókat, de a fákon is ügyesen boldogultak, I lábujjuk még szétterülő volt. (Mások szerint a vízi életmód vezetett a felegyenesedéshez, mivel így könnyebb volt levegőt venni, de ez nem bizonyított). Emellett energetikailag a lassú séta kevesebb energiát igényelt, mint a négylábon közlekedés, továbbá a felegyenesedett testet kevesebb direkt napsütés érte, ami termoregulációs szempontból volt előnyös. Az Orrorin, Sahelantropus és Ardipithecus (pre-australopithecusok, ld. fentebb) fajok 6-7 millió évvel ezelőtt már feltételezhetően időnként 2 lábon jártak. (Az akkori kortárs flóra és fauna alapján feltételezhetően esőerdőben éltek, tehát nem feltétlen a szavannaszerű környezet váltotta ki a kétlábon járást). Akármi is volt a felegyenesedés oka, bizonyos, hogy „felszabadult” a kéz és még alkalmasabb lett a szerszámhasználatra, mint az emberszabású rokonoké. Az eszközkészítéshez szükséges evolúciós ugrás az agy mellett a hüvelykujjban keresendő, hiszen a mai csimpánzok képtelenek az I ujj tökéletes abdukciójára, és a precíz fogásra. Az eszköztáruk kizárólag élelmiszer-feldolgozásra (húsvágás, csontvelő kinyerése) szolgált, egyetlen vadászeszköz sincs köztük. A megváltozott élettér rákényszeríthette őket, hogy más élelem után nézzenek: pl. a földalatti gumókhoz fejlettebb kézhasználatra volt szükség, és nem utolsó sorban eszközökre (pl. ásóbot). A mellső végtagok növekvő ügyessége sok funkciótól mentesítette a fogakat, ez elősegítette, hogy a fogazat és robosztus rágóapparátus az emberhez hasonlóan visszafejlődjön. Szükség volt a kezekre az esetlenebb újszülöttek ellátása során is. A fogak méretének és szerepének, valamint a fej tartásához szükséges izomzatnak a csökkenése egyidejűleg hatott a koponya felépítésére is, többek között csökkentette az erős szemöldökívek szükségességét. Fogazatuk alapján azonban az australopithecusok döntően még növényevők voltak.
Australopithecusok elterjedési területe az en.wikipedia.org oldalról
Az Australopithecusok annyira átmeneti jellegűek, hogy besorolásuk és fajaik körül állandó viták zajlanak, a csoport emberré válásban betöltött szerepében nincs teljes tudományos konszenzus, helyesebb az ősember megnevezés helyett inkább csak majomembernek v. előembernek (praeanthropus) nevezni őket. A Sahelanthropusoktól kezdve az Australopithecusok kihalásáig eltelt közel 5 millió év alatt az agytérfogat lényegesen alig változott, viszont a korai homo-któl a mai ember megjelenéséig eltelt kb. 2 millió év ugrásszerű agynövekedést eredményezett. Jóllehet az agy volt az az eszköz, amely az embert a biológiai uralomhoz segítette, mégis úgy látszik, hogy távoli hominida őseink elkezdtek felegyenesedni, mielőtt agyuk jelentősen meghaladta volna méretében a nagy emberszabású majmokét. A két lábon járás közvetett bizonyítéka egy tanzániai 3,5 millió éves megkövesedett lábnyom (Laetoli, lsd. Tanzániában), de a koponyaalapi Öreglyuk helyzetének és a gerinc, medence, valamint az alsó végtagok morfológia változásai is ezt erősítik. Az Australopithecusok a készen talált tárgyakat használták eszközként, csak minimálisan módosították, de még nem készítettek saját eszközt. A szexuális dimorfizmusuk is kifejezett volt, a mai emberhez képest jóval hamarabb értek. Kb. 1 m magasak és 30-70 kg-osak lehettek, agytérfogatuk 300-530 cm³ közötti volt, és max. 50 évig élhettek. Orrcsontjuk még nem fejlődött ki, a mai emberszabásúakhoz hasonló lapos orruk volt. A környezetükre gyakorolt hatásuk csekély volt, a mai csimpánzokhoz hasonlóan naponta új ágakból, levelekből készíthették szálláshelyeiket, nem hagytak maradandó nyomokat. Az Australopithecusok Afrikát még nem hagyták el, csak a szubszaharai Afrikát „hódították” meg. Dél-Afrikába is csak kb. 3-3,5 millió éve jutottak el, amire a kelet-afrikai környezet megváltozása kényszeríthette. Mindenesetre náluk már genetikailag kimutatható a neuronok bizonyos fejlettségi foka, ami alapján egyértelműen a mai ember őseként tekinthetnénk rá, de az utólag felfedezett 6-7 millió évvel ezelőtti Sahelantropus, Orrorin és Ardipithecus fajok (pre-australopithecusok, lsd. fentebb) nagyobb hasonlatosságot mutatnak hozzánk.
Homo Habilis
De menjünk tovább. A helyszín még mindig Afrika. Kb. 2,3 millió évvel ezelőtt – tehát az Australopithecus kortársaként – egyszer csak megjelent a Homo Habilis („ügyes ember”) átmenetet képezve az Australopithecusok és a Homo erectus között. Az Archanthropusok v. előemberek[1] első képviselője volt Kelet és Dél-Afrikából. Közben ekkor zajlott Észak-Európában a Duna/Eburon (az egykori kelta törzs után) v. Pinnau/Baventian v. Pre-Pastonian (Angliában) glaciális 1,8-1,4 millió évvel ezelőtt, és ennek megfelelően itt egy szárazabb interstadiális keserítette az életet. Kezdetben úgy tartották, hogy a Habilis maradt Afrikában, aztán jöttek az indiai Masol leletei Északnyugat-Indiában, a Siwalik hegység lábánál, ahol meglepően korai, 2,5 millió éves kőeszközök és zsákmányállatcsontok kerültek elő, rajtuk kőeszközökkel ejtett bemetszésekkel, ami a zsákmány feldolgozására utal (vagy a datálás kérdéses, vagy helyben fejlődött alakról beszélünk, ami gyökeresen felborítja az eddigi afrikai központú evolúciós elméletet).
Az olduvai kovakőkultúra
A Homo Habilis nevét azért kapta, mert ezt a fajt vélték az első kőeszközkészítő emberfélének (az Australopithecus igazából csak a keze ügyébe kerülő köveket, ágakat, csontokat használta fel, amit készen talált, nem módosított rajtuk). Szinte bizonyos, hogy hozzájuk köthető az Olduvai (v. Olduwan) pattintott kőkultúra 2,6-1,4 millió évvel ezelőtti periódusban, mely a tanzániai lelőhely, az Olduvai szurdok után kapta nevét. E technika Kelet-Afrikában alakulhatott ki, a legrégebbi, 2,6 millió éves olduvai kőeszköz Etiópiából (az Omo völgyében, Gona lelőhelyen) került elő, és innen rajzott szét a használói által. Hasonlóan közeli korú korai kenyai (alliteráció😌) leletek (pl. Koobi Fora 2 millió éves leletei) ismertek, és az etióp (Gona, Bouri, Hadar, Omo kb. 2,5 millió éves leletei) Rift völgyben is kerültek elő hasonló eszközök. Dél-Afrikába kb. 2 millió évvel ezelőtt jutott el e kovakőkultúra. Észak-Afrikában kb. 1,8 millió éves a legrégebbi lelet, ide az Erectusokkal juthatott el (Ain Boucherit, Algéria). Kenyai variánsa Koobi Fora lelőhelyen (a Turkana-tó keleti partján) a Karari ipar volt 1,5-1,2 millió évvel ezelőtt. Az Olduvai kultúra már jóval szélesebb körben: egész Afrika, Dél-Ázsia, Közel-Kelet és Európa területén elterjedt volt később az Erectusoknak köszönhetően (Kína területén egészen 40 000 évvel ezelőttig az Olduvai maradt a domináló technika). A jégkorszakok miatt Európába jutott el legkésőbb az Olduvai, szintén az Erectusoknak köszönhetően, itt először Abbewilli (v. korábban Chellesi v. Stellenbosch, a névadó lelőhelyeket lsd. Franciaországban és Dél-Afrikában) névvel illették. Annyit elég tudni róla, hogy a Habilist követő fajok is előszeretettel használták még e kőmegmunkálási technikát, leggyakrabban a kavicsokból szándékosan, vagy véletlenül készült az eszköz, melyekből szilánkok hasadtak le (Clark szerinti Mode I), de mindig csak egyik oldalon voltak megmunkálva. Az eszköztár kizárólag élelmiszer-feldolgozásra (húsvágás, csontvelő kinyerése) szolgál, egyetlen vadászeszköz sincs köztük. Az idő előrehaladtával észrevehető volt némi fejlődés a technikában, az ún. kifejlett Olduvai (v. pre-acheuli) már emlékeztetett az acheuli technikára (de ez a technika/kultúra már az Erectusokhoz köthető, lsd. következő fejezetben). (Elképzelhető olyan verzió is, hogy az Erectusoknál egyes acheuli kőeszközök használat során „romlottak vissza” ún. kifejlett Olduvai eszközökké, tehát a kőeszközök dinamikája kétirányú lehetett, talán ezért találni Erectus kontextusban Olduvai eszközöket).
A Homo Habilis elterjedési területe a pleistoproject.wordpress.com oldalról
A Habilis agytérfogata nagy volt testéhez képest (a mai ember agytérfogatának kb. a fele, kb. 600–800 cm³), kisebb testsúlyú és méretű volt, mint az Australopithecusok, kb. 1,2-1,4 m magas volt, testsúlya 30-50 kg között lehetett. A térdét - az Australopithecus fajokkal ellentétben – már teljesen egyenesen ki tudta nyújtani, kezei is ügyesebbek voltak, mint kortársaié, de felső végtagjai csimpánzszerűen hosszabbak voltak még. Két lábon tartósan tudott járni, eszközöket készített, de javarészt fán lakó volt még. Valószínűleg már ismerték az állatbőrből készített iszákokat, és talán az egyszerűbb védőtetőket is, a nemi dimorfizmus is még jelentős volt. Folytatódott a látványos trend: a fogazat visszafejlődése. Feltehetően az eszközök tették lehetővé a táplálék előzetes „feldolgozását”, így többé nem kellett a brutális rágóapparátus. A habilineknél a csoportméret tovább növekedett és 60–70 körüli lehetett. Nagy valószínűséggel inkább dögevők voltak a vegyes táplálkozás mellett. Az elhullott, vagy elejtett állatok húsának lefejtéséhez, csontvelőjének kinyeréséhez eszközökre volt szükség, több és változatosabb táplálékhoz jutottak a kézhasználattal, ami szintén az agyuk fejlődését mozdította elő. Persze voltak kezdetben nem várt mellékhatások is, pl. a ragadozó állatok májának elfogyasztása A-hipervitaminózishoz, és végül halálhoz vezethetett. A fogazata alapján azonban döntően még növényevők lehettek. Mindezek ellenére megjelenésében csimpánzszerűbb lehetett az Australopithecusoknál is, de talán az Australopithecusok és a Habilisek szaporodhattak egymással (ami csak itt Afrikában mehetett végbe, tekintettel arra, hogy nem hagyták el az afrikai kontinenst). Becslések szerint kb. 100 000 fő lehetett a maximális populációjuk.
Vitatott besorolású átmeneti egyedek
Itt említek meg három vitatott besorolású fajt (alfajt?) akik szintén lehettek köztes alakok az Australopithecusok és az Erectusok között:
- A dél-afrikai Homo Gautengensis (Gauteng tartomány után kapta nevét) besorolása is vitatott (vagy Habilis vagy Australopithecus), félig fán lakó növényevő volt, már tűzhasználó faj lehetett Dél-Afrikában (bár a rendszeres tűzhasználat és hússütés csak kb. 400 000 évvel ezelőtt terjedt el). Nem valószínű, hogy tüzet tudott gyújtani, de a „természeti tüzeket” hasznosíthatta. Maradványainak datálása hatalmas időbeli tartományt fednek le, körülbelül 1,8 millió évvel ezelőttitől akár 0,8 millió évvel ezelőttig élhetett, ezzel az Erectusok után a 2. leghosszabb ideig "regnáló" faj lenne.
- A másik a szintén dél-afrikai Gauteng tartománybeli Homo Naledi. Több egyed sértetlen maradványát találták meg egy barlangi lelőhelyen, melyek hosszú időszak alatt halmozódtak fel minden egyéb melléklet nélkül, talán egyfajta kezdetleges temetkezési helyszínként szolgálhatott, ahová helyezték halottjaikat. E faj besorolása is vitatott, méreteit tekintve közelebb állt az Australopithecusokhoz, anatómiája alapján jobbára fán lakó volt, de egyértelműen tudott két lábon is közlekedni. Náluk kisebb agykapacitása már csak a Homo Erectus Florensisnek volt, de az nagyon távol, egy indonéz szigeten élt izoláltan (lsd. következő fejezetben). Viszont a koponya és a fogazat morfológiája jobban hasonlított a modern emberéhez. Az összes egyed fogkopása azt tükrözte, hogy ételük homokkal, földdel, kavicstörmelékkel volt szennyezett. Ezek mosatlan gyökerekből és gumókból származhattak. Számtalan Olduvai és a fejettebb Acheuli kőeszköz (ezt lsd. következő fejezetben) is előkerült környezetükből. Az előkerült egyedeket szándékosan temethették el úgy, hogy bevitték őket a barlangba és elhelyezték őket. Mivel a barlang kivilágítatlan, az eltemetőknek mesterséges fényre lett volna szükségük a barlangban való navigáláshoz. A régészek arról számoltak be, hogy bizonyítékokat találtak tűzre, amelyek alátámaszthatják ezt az állítást, de ezidáig nem tették közzé. Egyes kutatók azt sugallják, hogy a Naledi keresztezett sziklajeleket is faraghatott egy temetkezési kamrához vezető folyosóba, de sok paleontológus megkérdőjelezi ezt az elméletet. Datálása is széles skálán mozog: 2 millió évtől 50 000 évvel ezelőttig kalibrálják. Agytérfogata és fogazata alapján az Australopithecusok és az Erectusok között foglal helyet.
- A harmadik a Homo Rudolfensis (vagy Kenyantrophus Rudolfensis, a kenyai Turkana v. Rudolf-tó partján került elő, ahol számos más korabeli Habilis és Erectus homininnel élt együtt), kb. 1,9-1,6 millió év között élt. Besorolása szintén vitatott, lehetett Australopithecus vagy Habilis, de a Habilinektől jóval nagyobb méretű volt. Talán az Australopithecus Afarensis leszármazottja (ha ez igazolódik, akkor az Australopithecusok nem csak evolúciós zsákutcák voltak). Átlagosan körülbelül 160 cm magas és 60 kg súlyú lehetett, a nőstények pedig 150 cm és 51 kg voltak. Többen azzal érveltek, hogy a Habilisek hímjei lehettek, és a szexuális dimorfizmus miatt a méretbeli különbség. Agytérfogata már kb. 780 cm³ volt, tehát fejlettebb alak, de fogazata viszont jóval primitívebb, robusztus növényevő fogazat volt. Ugandában, Kenyában, Etiópiában, Malawiban és Kelet-Kongóban is kerültek elő maradványai a Nagy hasadék völgy nyugati árkában lévő tavak mentén. (Legújabb feltevések szerint az Erectusok nem a Habilis, hanem a Rudolfensis leszármazottjai.) Kőeszköz eddig nem köthető hozzájuk.
