Még az Alsó Paleolitikumban vagyunk, de itt már átkandikálunk a Középső Paleolitikumba is. Az előző fejezetben az erectusokról volt szó, ahol leírtam, hogy kb. 2 millió évvel ezelőttől egészen 15 000 évvel ezelőttig élhettek (az ergastertől a floresi emberig), tehát a paleolitikum teljes spektrumában, valamint elterjedtek Afrikán kívül is. Az emberi evolúció nem egy egyszerű, előremutató folyamat volt, amelyben minden faj virágzott a maga idejében, majd átadta helyét a sorban következőnek, megismételve ezt a folyamatot, amelyek közvetlenül a modern emberhez vezettek. Az ember biológiai fejlődését fokozatos, de nem lineáris vagy egyenes mintázat jellemzi az erektusoktól az archaikus sapiens formákig. Az erectusok és a sapiensek közti tranziens, vagy átmeneti fajokként kortárs homo egyedekről is ír a tudomány, besorolásuk vitatott. Önkényesen, hasraütésszerűen tettem le voksomat a számtalan evolúciós magyarázat közül egy hibrid verzióra. Az ergaster/korai erectusoknál mindenképpen fejlettebb, hozzánk közelebb álló egyedek ők, de hozzánk képest archaikusabbak, robosztusabbak voltak. Közös vonásaik vannak a H. erectus osztályú emberszabásúakkal, a neandervölgyiekkel, sőt még az anatómiailag modern emberekkel is. Tulajdonképpen ők képviselik az ún. archaikus Homo sapienseket (bár Európa esetében az "archaikus sapiens" név nem megfelelő, mert ott az átmenet a neandervölgyiekhez történt, az afrikai példányokra való hivatkozás az "archaikus" kifejezéssel helyénvalóbb). Vajon a H. erectus taxon elegendő-e ahhoz, hogy egyetlen politipikus fajon belül az összes átementi, nehezen besorolható példányt befogadja, vagy ezzel szemben külön fajokat kell meghatározni? És hány fajra van szükség ahhoz, hogy megmagyarázzuk az afrikai, ázsiai és európai evolúciós epizódokhoz kapcsolódó különböző formákat? A legvalószínűbb forgatókönyv: 

• Az erectus fokozat Kelet-Afrikában kezdődött az ergasterekből kifejlődve, új emberszabásúak megjelenésével, amelyek anatómiai változásokon mentek keresztül. (Ezt is vitatják, újabban az erectusok a kivándorolt ergasterekből fejlődtek Kelet-Ázsiában. Az Afrikában előkerült erectusokra a magyarázat a visszavándorlás lehet).
• Az erectus/ergaster fokozatba tartozó homininek kezdetben a H. habilis pre-acheuli/oldowai (Mode I) kulturális hagyományaihoz tartották magukat. Az acheuli (Mode II) eszköztár később alakult ki.
• Az Afrikából való kivándorlás nem sokkal a H. erectus/ergaster keletkezése után következett be, akik még az olduwai technikával éltek. A Mode II acheuli technika újabb elvándorlással juthatott ki Afrikából, mely kb. 500 000 évvel ezelőtt a heidelbergensisekkel érhette el Európát.
• A késő pleisztocén erectus formák átalakulása minden kontinensen eltérő volt. Úgy tűnik, hogy a H. erectus sensu stricto sztázisban maradt Ázsiában (és fejlődhetett ki belőlük később a mongolid sajátosságokat hordozó archaikus ázsiai sapiens kereszteződve az újabb bevándorló, afrikai sapiensekkel). Európában a H. heidelbergensishez és a H. antecessorohoz vezetett. Afrikában a kortárs Európához hasonlóan H. heidelbergensissé alakult és ez a faj is a H. sapienshez vezetett.

Nem lehet könnyű feladat felvázolni egy filogenetikus fát ezekkel az ecsetvonásokkal az erectus-minőségű emberszabásúak evolúciójáról. Mint az emberi paleontológiában gyakran, a szakemberek nem értenek egyet ennek a filogenetikai folyamatnak a konkrét részleteiben. Általában mindannyian egyetértenek legalább egy kérdésben: olyan homininok létezésében, amelyeket nem lehet kényelmesen sem a H. erectus, sem a H. sapiens közé sorolni. Ezeket a maradványokat általában úgynevezett átmeneti formákként fogják fel, de itt véget is ér a konszenzus. Elterjedésük általában az interstadiálisok alatt észlelhető javuló klimának volt elsősorban köszönhető:

A hideg és meleg időszakok váltakozásai az utolsó kb. 700 000 évben (Boyd: How humans evolved)

Az emberi közösségek gyorsan reagálnak az erőforrások eloszlásának változásaira új területekre költözve. Az övék elsősorban opportunista adaptáció volt, amely az erőforrások megtalálható helyének ismeretén alapult, nem pedig szándékos tervezésen, mint a sokkal későbbi időkben. Mindenesetre velük terjedtek el a tűzhasználat mellett a Mode I (olduwai) majd kb. 500 000 évvel ezelőtt a Mode II (acheuli) és a heidelbergensisekkel a Levallois (Mode III, lsd. a 6. fejezetben) és kompozit eszközök is Európában:

Térkép a kovakőeszközök elterjedéséről (Boyd: How humans evolved)

De soha nem aknázták ki az apróvadakat, madarakat, halakat vagy tengeri emlősöket jelentős mértékben, ahogy a modern emberek szinte azonnal tették. Bár sok szempontból hozzánk hasonlóak voltak, hiányzott belőlük a modern emberekre jellemző kognitív rugalmasság, mégis végül ezen archaikus emberek valamelyikéből fejlődött ki a Homo sapiens. Összességében az acheuli régészeti korszakhoz tartoznak, amely körülbelül másfél millió évvel ezelőttől 300 000 évvel ezelőttig terjedt (lsd. 6. fejezetben), és térben a Dél-Fokföldtől Közép-Angliáig, valamint a nyugati Lisszabontól a keleti Bangladesig. Korábban több régészeti kultúrát azonosítottak az európai alsó-paleolitikumban, pl. Abbevillian, Clactonian, Mesvinian, Tayacian, de ezek fokozatosan kiestek a használatból, mivel a kőbalták elsöprő hasonlósága hangsúlyossá vált. 

Mint fentebb jeleztem, a középső pleisztocén az egyre hosszabb és hidegebb jégkorszakok időszaka volt, amelyek Eurázsia lakóit az északi éghajlatról a déli "refugiákba" kényszerítették. A hominineknek szembe kellett nézniük az éghajlatváltozással – ahogy az az ázsiai kontinensre való szétszóródás során is történt –, amelyek szélsőséges hideget hoztak a jégkorszakok idején. Az északi szélességi fokok első emberi letelepedése Európa nyugati felében zajlott: a legkorábbi lelőhelyek – amelyek 800 000 évvel ezelőttre vagy még régebbre nyúlnak vissza – csak a Földközi-tenger térségéből ismertek, de félmillió évvel ezelőtt az emberek Nagy-Britanniában az északi szélesség 50°-áig éltek. Megtelepedésük nyomai egészen keleten a Duna-medencéig megtalálhatók. A visszatérő hidegek elől délen, a mediterrán régiókban leltek menedékre. Jelenleg feltételezik, hogy a Homo erectus csoportok elszigeteltsége ezekben a refugiákban további fajképződéshez vezethetett, és számos pleisztocén forma faji státuszt kapott: pl. Homo heidelbergensis, Homo neanderthalensis, Homo antecessor és Homo floresiensis (ezen utolsót lsd. a 6. fejezetben). 

 Lehetséges migrációs útvonalak (Ayala: Processes in human evolution)

Európai egyedek

A pleisztocén Európa és Ázsia hideg éghajlata sokkal nehezebb élőhelyet teremtett, mint az afrikai kontinens jóindulatú melege. Valójában néhány kivételtől eltekintve szinte az összes 500 000 évvel ezelőtti európai lelőhely – és nincs túl sok – az Alpoktól délre található. Az eredmények 0,5 millió év körüli időszakra teszi vonalunk tagjainak megkérdőjelezhetetlen és folyamatos jelenlétét az európai kontinensen. A lehetséges korábbi betörések szórványosak voltak, folytonosság nélkül, nem lehet migrációs folyamatnak nevezni. De hogyan érkeztek az első emberszabásúak Európába? Négy lehetséges útvonal van: a Gibraltári-szoros, az Olaszország és Észak-Afrika közötti híd, a Boszporusz és a Kaukázusi kapu-Fekete-tenger északi része:

• Gibraltár: A legújabb paleogeográfiai eredmények arra a következtetésre jutottak, hogy a szoros ekkoriban 8 km-re szűkült, és olyan állapotot teremtett, amely az Atlanti-óceán és a Földközi-tenger közötti egyenletesebb vízhőmérséklettel és sótartalommal kombinálva nem eredményezett felszíni áramlás gyorsulást. Ez optimális körülményeket teremthetett a Gibraltáron átívelő vándorlási mozgásokhoz, akár kezdetleges navigációs eszközökkel (pl. fatörzsek) is. Tehát nem alakult ki földhíd, ami magyarázza a faunakicserélődés hiányát.
• A Kaukázusi kapu-Fekete-tenger északi része mentén, vagy Közép-Ázsiából az európai sztyeppéken keresztüli betelepülés szórványos, talán sikertelen alapító népmozgalmak sorozatát feltételezi, amelyek soha nem konszolidálódtak tartós megszállássá, ezért nem találni összefüggő kortárs leletsorozatot 500 000 BP-t megelőzően. Mindenesetre a grúz Dmanisiben 1,8 millió évvel ezelőtt az erectusoknak egyszer már sikerült ideáig eljutni (lsd. a 6. fejezetben).
• Olaszország és Észak-Afrika közötti híd a közöttük lévő szigetvilágnak köszönhetően Gibraltárhoz hasonló útvonalat kínálhatott. A teljes távolság jelenleg 140 km. Ez a legkevésbé valószínű útvonal.
• Boszporuszon, illetve időszakosan az Égei-szigetvilágon keresztül is alkalmas útvonal nyílhatott az alacsony vízállású jégkorszakok alatt, amikor is Anatólia szinte összenőtt a Balkánnal. Ez az egyetlen biztonságos szárazföldi út, amelyen átkelhettek a kontinensek között. Figyelembe kell venni az Eurázsián belül északabbra fekvő félelmetes topográfiai akadályok szerepét, amelyek a Taurustól a kínai Qinling-hegységig húzódó nyugat-keleti irányú hegy- és fennsíkvonalat foglalnak magukban. Az emberi csoportok ezért a mediterrán, a szubtrópusi és trópusi élőhelyek ismertebb tartományát követhették akár Délnyugat-Ázsia és az indiai szubkontinens, akár a Földközi-tenger partvonala felé, ahol gyakoriak az Acheulian Mode II előfordulásai.

Úgy tűnik, hogy a homininok "a pleisztocén ritmusára táncoltak" (Gamble). Európa nagy területei valószínűleg a középső pleisztocén idő több mint 50%-ában elhagyatottak voltak a jégkorszakok miatt, és még délebbre is gyakori volt a helyi kihalás és elvándorlás. De a legdélebbi refugiák megőrizték a forráspopulációkat az újragyarmatosításhoz. A pleisztocén Európa tehát a terjeszkedés és zsugorodás, az elvándorlás és az újragyarmatosítás, az integráció és az elszigeteltség színpadaként értelmezhető. Különösen Kelet-Európában (ide nem értve a mediterrán és szubmediterrán régiókat) volt igen szélsőséges a kontinentális éghajlatváltozás, ahová az óceáni enyhítő éghajlat már nem hatolt el. Az Atlanti-óceán északi részének mérséklő hatásától elszigetelve Kelet-Európában több kontinentális éghajlat uralkodik, mint Európa más részein. A téli hőmérséklet különösen hideg, a csapadék pedig különösen alacsony volt ezeken a tundrasztyeppéken. A pleisztocén környezet kiemelkedő jellemzőinek rekonstruálása elengedhetetlen az emberi evolúciós ökológia megértéséhez Kelet-Európában (ezt lsd. a 3. fejezetben). Ez idő alatt néhány hidegkedvelő faj (mamut, rénszarvas, gyapjas orrszarvú, lovak) vándorolt Európába, valószínűleg Közép-Ázsiából. Ennek a faunaforradalomnak az eredménye a megafauna új együttesének megjelenése volt, amely kisebb változtatásokkal fennmaradt a pleisztocén végéig. E zord kontinentális éghajlat egészen az őskor viszonylag kései időszakáig elriasztotta az emberi gyarmatosítást, a régió többnyire lakatlan maradt a késő pleisztocénig. A kifejlett neandervölgyiek megjelenése előtt a késő-középső pleisztocénban kevés bizonyíték van emberi megtelepedésre Kelet-Európában: jobbára csak bizonytalan keltezésű és tipológiájú kőeszközök, de fosszilis emberi maradványokat eddig nem fedeztek fel. A természetes menedékhelyek, barlangok szűkössége miatt Kelet-Európa nagy részén különösen nehéz helyet találni a korai letelepülés bizonyítékainak keresésére. Emellett a kelet-európai síkságnak csak egy kis része maradt jég vagy víz nélkül a glaciálisok alatt, amelyek elsöpörték volna a korábbi emberi megszállás legtöbb nyomát. Ezek nélkül nehéz elképzelni, hogy mi zárhatta ki az embereket Európából legalább 500 000 évre, miután elérték Észak-Kínát, és közelebb Grúziát, "Európa kapuját".

Külön bekezdésben néhány szót Britanniáról. Eurázsia északnyugati csücskében – a pleisztocén világ peremén, annak zsákutcájában – fekvő Nagy-Britanniát "jó laboratóriumnak" tekintik az emberi gyarmatosítás és alkalmazkodás tanulmányozására. Az alacsony vízállás miatt Európa egyik félszigete volt Doggerlandnak köszönhetően, hiszen a La Manche csatorna nem is létezett (lsd. a 3. fejezetben). Az első szárazföldi kapcsolat a kontinentális Európával a legkorábbi pleisztocén idején (~2,5 millió BP) jött létre. 1,7 és 0,5 millió BP közötti időszakban Nagy-Britannia állandóan Európa északnyugati félszigete volt, még a magas tengerszint idején is, következésképpen a növény- és állatvilág és a korai emberek könnyedén szétszóródhattak. Az évi átlagosan egy kilométeres előrenyomulási sebesség alapján a homininok mindössze 6000 év alatt tudtak eljutni a Levante csücskéből Grúziába, majd onnan Dél-Britanniába. A brit lelőhelyek közül Pakefield és Happisburgh (lsd. mindjárt) a legérdekesebbek, mert arra utalnak, hogy a legkorábbi európaiak képesek voltak behatolni messze északra. Bár Nagy-Britannia élvezi az óceánibb éghajlat előnyeit a szárazföldi kontinentális Európához képest, az első emberi szórványos jelenlét valószínűleg csak Kelet-Angliára korlátozódott, ahol még víziló maradványok is kerültek elő ebből az időszakból. De azért a brit élet a hipotermia és a fagyás veszélyét jelentette volna megfelelő kulturális megoldások nélkül, és nagyobb energiafelhasználásra lett volna szükség pusztán a homeosztázis fenntartásához és a szaporodáshoz. Ezért valószínűtlennek tűnik, hogy egy tisztán fiziológiai alkalmazkodás lehetővé tette volna a korai homo fajok számára, hogy túléljék a hideg teleket tűz nélkül.

A Homo Antecessor (vagy úttörő ember) Nyugat-Európa első emberféléje volt 800 000-1,4 millió évvel ezelőtt. Igaz csak sporadikus jelenlétről beszélhetünk (spanyol Orce, Barranco Leon, Venta Micena és Atapuerca, lsd. Spanyolországnál, ugyanitt későbbi heidelbergensis és neandervölgyi leletek is kerültek elő), a datálás is vitatott, de Afrikában nem találtak H. antecessor példányokat. Talán az ő kb. 900 000 éves lábnyomai maradt fenn az angliai Happisburgh mellett, és az olaszországi Isernia la Pineta és a brit Pakefield 700 000 évvel ezelőttre datálható kőeszközei is hozzájuk köthető.

Annyi bizonyos, hogy a korai emberek egy interglaciális vége felé voltak ott ebben a dátumtartományban. Két jelölt interglaciális volt ekkoriban - az egyik 970 000-935 000, a másik pedig 865 000 és 815 000 évvel ezelőtt, és a körülmények a mai Dél-Skandináviához hasonlítottak. Ebben az időben Nagy-Britannia Európa félszigete volt, amelyet egy krétagerinc kötött össze Észak-Franciaországgal, a La Manche csatorna még nem létezett. Besorolásuk vitatott, több elmélet is kering a tudományban: 

• Egyesek szerint az antecessor Heidelbergensis (lsd. később) volt.
• Mások külön fajnak tartják, és a Homo Sapiens, valamint a Neandervölgyiek közös ősének tekintik. Ahhoz, hogy a H. antecessort a Homo sapiens ősének tekintsük, létezniük kellene ennek a taxonnak afrikai példányainak. Mostanáig nincsenek.
• Megint mások kihalt oldalági leszármazottaknak tartják, de még azelőtt élt, hogy a neandervölgyiek ősei 600 000 évvel ezelőtt elváltak a Homo sapiens őseitől.
• Újabban a Heidelbergensis-Neandervölgyi átmenetet is képviselhetik. 
• Az Antecessor és a Heidelbergensis emberszabásúak két különböző európai gyarmatosításnak felelnek meg, és nincs közvetlen kapcsolat közöttük. 

Ennek a fajnak a populációi másutt is jelen lehettek Nyugat-Európában, és az elsők között telepedtek le a világ ezen régiójában, innen ered a név. Eközben a keletebbre élő, már ismert erectusoktól talán a Pireneusok akkor áthatolhatatlan hegylánca izolálta el. Érdekes módon a maradványai csak Észak-Spanyolországból ismertek – Európa legnyugatibb részén, távol a közel-keleti folyosó feltételezett belépési pontjától. Ők még az olduvai kavicsiparokkal (Mode I) éltek, amit még Afrikában a habilisek fejleszthettek ki (lsd. 5. fejezetben), de velük érkezett meg e kőtechnika Nyugat-Európába. Közben Afrikában már Acheuli (Mode II) eszközöket is gyártottak. Erre a legmeggyőzőbb elmélet egyben a legegyszerűbb is: az oldowai kultúrájú ázsiai lakosság hajtotta végre Európa megszállását. Ha a homininok érkezése így történt, akkor ez a magyarázat, hogy miért csak az 1. módú kultúrával rendelkeztek. Az egyszerű oldowai aspektusú kőeszközeik azt mutatják, hogy nem a technológia fejlődése tette lehetővé a hominidák behatolását az Ibériai-félszigetre ebben a korai időpontban.

Lelőhelyek az Ibériai-félszigeten az en.wikipedia.org oldalról

Az Atapuerca főbb helyszínei mindegyike nevet kapott. Paleolit történetünk szempontjából a legfontosabbak Sima del Elefante, Gran Dolina és Sima de los Huesos néven ismertek. A Sima del Elefante tartalmazta a legrégebbi, közel 1,3 millió éves példányt, a csontok között azonosított állatok listája kiterjedt, és számos meleg éghajlatú fajt tartalmaz, amelyek azt jelzik, hogy az emberi jelenlét itt a pleisztocén interglaciális egy melegebb időszakában volt. Legjobb állapotban maradt példány a kb. 800 000 éves Gran Dolina Boy (aki valójában egy lány) és a Miguelón nevű egyed. A csontok között több száz kőleletet találtak, többnyire egyszerű kavicsszerszámokat (Mode I). Ezenkívül a mai napig körülbelül száz emberi fosszilis töredéket találtak, amelyek legalább hat egyedet képviselnek. Kb. 1.6–1.8 m magas, 90 kg, mindenevő dögevő lehetett kannibalizmusra is utaló leletekkel. Nincs utalás például a tűz használatára vagy bármilyen más olyan tevékenységre, amely összefüggésbe hozható az emberszabású tevékenységekkel, bár egyes növényi maradványok kerekebb étrendre utalhatnak, mint a csontok önmagukban. A Sima de los Huesos ("csontgödör") leletein szándékos darabolás nyomait találták a legtöbb Antecessor maradványon, az agyvelő miatt a koponyákat feltörték. Ez azt sugallja, hogy embertársaikat mészárolták le táplálkozási célból, de az arcon általában sokkal több vágási nyom látható (pedig azon nincs sok enni való). Ezek a kannibalizmus legrégebbi bizonyítékát szolgáltatják az emberi evolúcióban. A mészárlás több tízezer éven keresztül történhetett, gazdag élőhely közepette –, a tudósok azt javasolják, hogy a kannibalizmus rendszeres része volt a Homo antecessor megélhetési stratégiájának. Még odáig is elmennek, hogy azt feltételezik, hogy az elfogyasztottak zsenge kora arra utalhat, hogy a szomszédos csoportok fosztogatására küldött vadászok sebezhető áldozatai voltak. A leletegyüttesből hiányoztak az idősebb egyedek, és teljes egészében fiatal felnőttekből állt, az egyének közül többen betegségtől vagy sérüléstől szenvedtek. De az itt talált legtöbb maradvány kb. 300 000 éves heidelbergensis volt, tehát később is használatban maradt e barlang, vagy az esővíz mosta össze a leleteket. 

Az Antecessor és a Heidelbergensis emberszabásúak két különböző európai gyarmatosításnak felelnek meg, és nincs közvetlen kapcsolat közöttük. Inkább az ergaster szerű grúz Dmanisi emberrel állnak közelebbi rokonságban, de nagyobb agytérfogata (1000-1100 cm³) volt, és kevésbé volt robosztus. Arckoponyája és fogazata nagyon hasonlított a modern emberéhez, jobban, mint a későbbi Neandervölgyi. A glaciális ciklusok ellenére az éghajlat valószínűleg a maihoz hasonló mediterrán vagy néhány fokkal melegebb volt itt, ami megkönnyítette elterjedésüket. Az olíva és a tölgy jelenléte azt sugallja, hogy a fagypont nem volt gyakori. Eddig csak Spanyolországban került elő, ez az egyik sarokköve a multiregionális homo sapiens kifejlődésnek. Újabban az Észak-afrikai kortárs ergasterekkel/heidelbergensisekkel (Atlantanthropus mauritanicus v. Homo mauritanicus) rokonítják (pl. az algír Tighennif leletek), ami a Gibaltári átkelést erősítené. Újabban azt feltételezik, hogy a Homo antecessor keletről gyarmatosította a kora pleisztocén Európát, és a Dmanisi emberekből, a Homo georgicusból fejlődhetett ki. Fogászati jellemzőinek vizsgálata is azt sugallja, hogy közelebbi rokonságban áll a kortárs ázsiai emberszabásúakkal, mint bármely afrikai fajjal. Végzetét megpecsételhette, hogy képtelen volt megbirkózni az Európát 800 000 és 600 000 évvel ezelőtt megragadó jóval zordabb jégkorszaki epizódok egyikével.

A Heidelbergi ember (v. Homo ante-Neanderthali) kb. 1 000 000-250 000 évvel ezelőtt élt Alsó és Középső Paleolitikus hominin volt. A heidelbergensisekkel egy kis logikátlanságot követek el, hiszen nem csak európai faj volt, kolonizálták Eurázsia és Afrika azon területeit, melyeket korábban az erectus elfoglalt, illetve ki is terjesztették azt.

• Olaszországban Ceprano ember,
• Angliában Boxgrove és Swanscombe ember,
• Izraelben Galileai ember,
• Kínában Dali, Maba, és Jinniushan,
• francia Arago/Tautavel ember,
• Németországban Maurer és Steinheimi ember (a lelőhelyek után),
• Samu névre keresztelték a heidelbergi ember kb. 200-300 000 éves magyar Vértesszőlősi leleteit,
• Görögország legkorábbi ősember maradványa pedig egy Homo Heidelbergensis a Chalkidiki félsziget nyugati oldalán a Petralona barlangból (vagy a Vörös Kövek barlangja) kb. 250-270 000 évvel ezelőttre keltezve.
• Algériában is a legkorábbi homininnek számít a kb. 700 000 éves Thigenif fosszíliája (a Homo mauritanicus, besorolása vitatott, lehetett akár ergaster v. antecessor is).
• A legrégibb kb. 800 000 éves lelete az eritreai Buia-ban talált egyed (további afrikai egyedei inkább Rhodesiai emberek lehettek, ezt lsd. később)
• Indiában (Narmada man a hasonnevű folyó után kapta nevét Madhja Pradeshben, eddig a legrégebbi emberi faj Indiában) is találtak maradványokat.
• A spanyol Atapuerca lelőhely Sima de los Huesos ("csontgödör") nevű lelőhelyén talált legtöbb maradvány kb. 300 000 éves heidelbergensis volt (lsd. fentebb) kannibalizmusra és erőszakra utaló nyomokkal. Az egyik kb. 18 évesen elhunyt női egyed, Benjamina néhány koponyadeformitást mutatott, amelyek erősen jelezték, hogy súlyos patológiától szenvedett: a  craniosynostosis a koponyavarratok idő előtti bezáródása, azaz korai elcsontosodása. A régebbi antecessorok és a Heidelbergensis emberszabásúak két különböző európai gyarmatosításnak felelnek meg, és nincs közvetlen kapcsolat közöttük. 

Nem világos, hogy ezek a homininok Afrikából érkeztek-e, vagy a kelet-ázsiai konvergens evolúció eredményei. A Homo heidelbergensis ebben az időszakban együtt élhetett a Homo erectusszal (Zoukoudianban és Hexianban) Kelet-Ázsiában. Ha a Gyenisovai (Denisovai, lsd. mindjárt) embert külön fajnak tekintjük, akkor annak is az Ázsiába elvándorolt Heidelbergi ember lehetett az őse. A Heidelbergensis Afrikában vagy Nyugat-Európában fejlődött ki (erről sincs konszenzus) az erectusból, vagy a Homo antecessorból (hacsak nem egy és ugyanaz voltak) és átfedésben is élt vele. Koponyamorfológiájában ez az új faj ismét legalább annyira előrevetíti a jövőt, mint amennyire a múltat visszhangozza. Az Eurázsiába kivándoroltak adaptálódtak a hidegebb klímához és így Európában a Neandervölgyi, Afrikában maradt egyedei a Homo Sapiens ősei voltak. A fosszilis adatok elemzése azt sugallja, hogy 1,8 millió és 600 000 évvel ezelőtt az agy mérete figyelemre méltóan stabil maradt, a modern átlag nagyjából 65 százalékán; Nem sokkal később a modern érték körülbelül 90 százalékára nőtt a Homo heidelbergensis megjelenésével. 

Itt is leírom kételyeimet, hogy a kezdeti evolúciós ugrást követően (leszálltunk a fáról, és megjelentek az Australopithecusok) miért csak Afrikában folytatódhatott a további fejlődésünk? Azon kívül, hogy a legrégibb DNS a mai afrikaiakban található, és a legrégibb leletek is ott kerültek elő, más indok nincs, ezt kell elfogadnunk egyelőre. Néhány kutató kizárólag az európai neandervölgyiek őseként írja le őket, mások a Rhodesiensisnek (lsd. mindjárt) tartják. A genetikai adatok azt mutatják, hogy a modern emberek ősei 750 000 évvel ezelőtt eltértek a neandervölgyiek és a gyenyiszovaiak közös ősétől; és hogy a neandervölgyiek és a gyenyiszovaiak 737 000 évvel ezelőtt váltak el egymástól. Az eurázsiai középső paleolitikus neandervölgyiek kortársaként hozzájuk köthető az afrikai középső paleolitikum (és Afrikában az archaikus valamint a korai Sapienshez is, ld. későbbi fejezetben), ezért nevezték afrikai neandervölgyinek is. A korai Homo heidelbergensis által használt eszközök hasonlóak a Homo ergaster által használtakhoz. A szerszámkészleteket a legtöbb helyszínen az acheule-i kőbalták (Mode II) és más alapszerszámok uralják, de egyes esetekben a kézi balták finomabban megmunkáltak.

A Homo heidelbergensis lelőhelyei (Herrera: Ancestral DNA, human origins and migrations)

A középső paleolitikus kőeszközök (lsd. következő fejezetben) és a Levallois technika (Mode III, ún. előkészített mag technológia) valószínűleg velük jelentek meg kb. 300 000 évvel ezelőtt Eurázsiában is.

Afrikában korai bizonyítékok vannak arra, hogy kőkalapáccsal "pengéket" (Mode IV) állítottak elő az ő időszakukban, de egyértelműen nem köthetőek a fajhoz. A pengék megjelenése Afrikában ilyen régen különösen érdekes, mert az ilyen, hengeres magokból ütött eszközök csak sok százezer évvel később, a teljesen kognitív modern emberek érkezésével találhatók meg Európában. A pengegyártás nem kis teljesítmény, mivel összetett műveletsorozatot foglal magában, valamint a megmunkált anyag tulajdonságainak szilárd megértését; és bármilyen fajhoz is tartozott a kenyai korai pengekészítő, nagyon megerőltető kognitív feladatot teljesített. Összességében összetettebb életet éltek, mint bármelyik emberszabású ember előttük. Virágzásuk alatt zajlott a Günz-Mindel (Mindel bajor folyó után)/Haslach/Cromer/Bjelovjesz/Afton (Észak-Amerikában) interglaciális 0,8-0,45 millió évvel ezelőtt, és a Mindel/Elster/Oka/Kansas/Angliai glaciális 0,45-0,3 millió évvel ezelőtt. Tehát ismét elmondható, hogy az evolúciót kikényszerítő klimatikus változások a felelősek: Ők kellett legyenek az elsők, akik kezdetleges, könnyűszerkezetes, tákolt menedéket építettek maguknak, prémekből ruhát készítettek (bár ennek nyoma nem maradt, és nem is maradhatott fenn) és az erectusokhoz hasonlóan kontrollálták a tüzet, mivel másképp nem tudtak volna a hideg környezetben túlélni. Az idézett kezdetleges menedékek közé tartoznak Soleihac, Le Lazaret és Terra Amata (Franciaország), Melka Kunturé (Etiópia), Olorgesailie (Kenya), Latamne (Szíria), Bilzingsleben (Németország).

Két lábon, felegyenesedve járt, agya lényegesen, mintegy negyedével volt nagyobb, mint elődjéé, a Homo Erectusé. Jóval emberibb paraméterekkel és fenotípussal rendelkezett, csak neandervölgyiszerű robusztussággal. Magassága nagyjából 180-200 cm, testtömege közel 90 kg lehetett 1200 cm³ körüli agytérfogattal, ismerünk Dél-Afrikából óriásnak is beillő egyedeket. Az európai fosszíliák gyakran valamivel robusztusabbak, mint az ázsiaiak. A hideg klímára való tekintettel alapvetően húst evett, főleg emlősökét, a nagy testű emlősökre már dárdával vadászott, akár 150 fős csoportokban is élhetett. Az első szilárd bizonyíték a nagyvadak vadászatára ebből az időszakból származik. A Franciaország partjainál fekvő Jersey szigetén és a brit Boxgrove-nál egy szikla tövében nagyszámú mamut és gyapjas orrszarvú megkövesedett csontjának maradványait találták meg. A tetemeket nyilvánvalóan kőeszközökkel mészárolták le. Egyes esetekben a koponyaüreget kinyitották, feltehetően az agy kinyerése érdekében.Fő kőeszközük a szakóca volt, de többféle, fából, csontból, illetve agancsból készített eszközt is használtak, a dárdával elkészítették az első kompozit eszközöket is. A legkorábbi kb. 400 000 éves szándékosan vadászatra készített emberi fegyver (8 db lucfenyőből készült hajítódárda) a németországi Schöningenben került elő heidelbergensis kontextusban, ahol vadlovakra vadásztak. Ezeket a lándzsákat dobásra tervezték, ami a kifinomult lesvadászat megjelenésére utal. Az ellenőrzött körülmények között tesztelt lándzsa replika kiváló ballisztikai tulajdonságokat és körülbelül 60 méteres hatótávolságot mutatott, jó áthatolóerővel. Szintén heidelbergi időszakból került elő az angliai Clacton-on-Sea mellett a kb. 400 000 éves lándzsahegy, mely tiszafából készült, és a szintén német Lehringenben. A Clacton lándzsahegynek a vége hegyesre van élesítve, 38,7 cm hosszú és 3,8 cm átmérőjű, valószínűleg egy szúró lándzsa része lehetett. Anatómiája alapján talán képes lehetett egyfajta artikulálatlan kezdetleges beszédre is[0]. A vadászathoz szükséges együttműködés szintje nyelvi kommunikációt igényel, bár fel kell tenni a kérdést, hogy ez miért nem igaz az oroszlánokra is. A francia Nizza határában lévő Terra Amata (lsd. Franciaországban) lelőhelyen egyértelműen vörös okker használatát igazoló lelőhelyüket tárták fel, ami még persze nem művészet, de az ahhoz vezető úton az első lépés lehetett^[1]. Ugyanitt kezdetleges menedék alapjait tárták fel, ami a koronájuknál középen összefogott fák közé süllyesztett kunyhó lehetett középen tűzhellyel. Ők lehettek az elsők, akik eltemették (pontosabban egy barlangi szakadékba dobálták, tehát nem a szó szoros értelmében vett temetés) elhunytjaikat (lsd. a spanyol Atapuerca hegység barlangjaiban). A Homo heidelbergensis minden bizonnyal figyelemre méltó volt, és a maguk idejében tagjai kétségtelenül a legintelligensebb lények voltak, akik addig valaha is léteztek a Földön.

Jelentősebb középső paleolitikus leletek (Boyd: How humans evolved)

És egy kicsit részletesebben Samuról

Kb. 350 000 évvel ezelőtti Homo Heidelbergensis (Samu, mert Samu napján került elő) maradványokat találtak Vértesszőlősőn (a Dunába tartó Által-ér partján Tata és Tatabánya között, a Gerecse nyugati lejtőin). Az őstelep embere gyűjtögető, vadgyűjtő - ha tetszik, dögevő – volt, és a vízhez tömegesen járó vadat leste, zavarta. Az emlősmaradványok egy erdei-sztyeppei környezetet mutattak be, amelyet egy meleg epizód jellemez. Egyértelmű, hogy nem vadászott, mert ennek eszközei itt hiányoznak, kavicsból készült Abbevilli/Chellesi (ma már kései Olduvainak nevezik, lsd. az 5. fejezetben) eszközöket használt, ismerte és használta a tüzet. A kapcsolódó kőipar, több mint 500 műtárgyjal, bővelkedik a clactoni technikájú (lsd. mindjárt) szerszámokban. Talán a villám sújtotta fa parazsát őrizhette meg, azt fedte be apróra tört, friss csontokkal. A 15-20 ezeréves felső paleolit vadásztáborokban találtak hasonló parázstartó lyukakat: vastagabb fát égettek át, szabályos alakú lyukba tették, befedték földdel, és a lassan parázsló fa még hosszú idő múlva is újabb parazsat, tüzet adott. A tűzhely maradványainál egyetlen helyen, egyetlen darabka faszenet sem találni, a zsíros csontdarabokkal tüzelt: ezek a tüzelési helyek csupa átégett csontokból vannak. Rendkívül alacsony még ez a vértesszőlősi „civilizációs szint", tüzet még nem tud gyújtani, de megőrizni, használni már igen. Az itteni kavicsipar - a technológiai paraméterek tekintetében - elérte a felső paleolitikum (30-40 ezeréves) szintjét (előrefutás az ember agyában?).

Afrikai egyedek

Nekik először is a Kelet-afrikai bölcsőből el kellett jutniuk északra a Szaharán keresztül a mediterrán partvidékre. Az alsó paleolit (acheuli) maradványokat tartalmazó antropikus bizonyítékok arra utalnak, hogy a szaharai szűrőútvonalat az első erectusok/ergasterek elterjedési folyosóin újabb hullámokban áttörték. A Nílus-völgy szétszóródási útvonala valószínűtlennek tűnik körülbelül 500 kyr-ig, a felső-egyiptomi acheuli leletek nem haladják meg a 400±300 kyr-t. De ha voltak is korábbi nyomok, azokat a Nílus áradásai megsemmisíthették. A Maghrebbe irányuló gyarmatosítási mozgások valószínűleg nyugatabbra, néhány epizodikus szűrőnyomon (Hoggar, Tibesti, Sayura-völgy, mauritániai folyosó) mentek, és a csapadékosabb ciklusok során zajlottak. Illetve ott volt még a sokszor idézett Bab el-Mandeb szoros Afrika szarva és Arábia között, az időszakosan alacsony Vörös-tenger vízszintje esetén. A dzsibuti Barogaliban található kora acheuli lelőhely, amely 1,4 myr-re datálható, példázza ezt a forgatókönyvet. 

Ezek a további bonyolultságot jelentő, hasonló korú és megjelenésű afrikai átmeneti egyedek MSA (Middle Stone Age) iparokkal éltek (ezeket később az első sapiensek is készítették). Az afrikai középső és késő pleisztocén hominin szisztematika rendkívül összetett, és nem teszi lehetővé az átmeneti formák olyan egyszerű azonosítását, mint Európában. Igazából ők képviselik az ún. archaikus Homo sapienseket, hiszen Európa esetében az "archaikus sapiens" név nem megfelelő, mert ott az átmenet a neandervölgyiekhez történt. Talán az erre az időszakra keltezhető acheuli leletek mellett hozzájuk köthető a Fauresmith együttes, mely úgy tűnik, hogy egy olyan népet képvisel, amely mind a kétoldalú (bifaciális), mind a Levallois technológiát használta. Ezek olyan elemei a tágabb stratégiáknak, amelyek a homininokat hatalmas és viszonylag biztonságos helyre helyezik zsákmányukhoz képest, és elsimítják a jövő bizonytalanságait. A Mindel–Riss interglaciális időszakra és a H. sapiensre való afrikai átmenetre összpontosítva van néhány különösen jelentős példány:

A Homo Florisbadensis Helmei (korábban Africanthropus) - aki a dél-afrikai Florisbad mellett előkerült kb. 200 000-300 000 éves kései Heidelbergensis (v. inkább korai modern sapiens?) lehetett - a Középső Paleolitikum embere volt. A Helmei nevet az ásatásokat szponzoráló mecénás után kapta. A mai ausztralid rasszhoz hasonló fenotípussal rendelkeztek, szintén nagyméretű volt, akár 100 kg lehetett. A Florisbad-koponya a modern ember mérettartományába tartozó példányhoz tartozott, agytérfogata nagyobb, mint a mai átlag, 1400 cm³. Így Dél-Afrika joggal jelentkezhet be a Sapiens kialakulásának egyik bölcsőjeként.

A Zambiában előkerült Homo Rhodesiensis, a Rodéziai ember (Zambia korábban Rhodesia volt a hasonnevű brit gyémántmágnás után) maradványa a Kabwe v. Broken Hill koponya (Kabwe település melletti ólombánya után) kb. 600 000-250 000 közt élt, mely a Homo Sapiens közvetlen őse is lehetne. Még merészebbek egyenlőségjelet tesznek a Rhodesiai ember és az archaikus Homo Sapiens között, mások szerint ők és a Heidelbergensis ugyanazon fajt jelölik. Agytérfogata 1200-1300 cm³ volt, ami már a modern emberét közelíti, az európai neandervölgyihez hasonló, azzal kortárs, robusztus alkatú afrikai fajta volt. 400-600 000 éves maradványait megtalálták Tanzániában az Olduvai hasadékban (Ndutu, Eyasi), Etiópiában (Bodo), Kenyában a Baringó-tó partján és Dél-Afrikában (Saldanha, Hopefield, Elandsfontein és Makapansgat), Marokkóban (Salé) is Acheuli eszközök kíséretében.

Ázsiai egyedek

Ha a H. heidelbergensis csak Európára korlátozódott, és kizárólag a neandervölgyiek őse volt, akkor ez implicit módon az összes ázsiai középső pleisztocén példányt a H. erectus evolúciós zsákutcájába helyezné. Az ázsiai heidelbergensisekre vonatkozóan tettem néhány megállapítást fentebb az európai heidelbergensiseknél (lsd. fentebb). Ők már a neandervölgyiek kortársai voltak, akiknek sikerült előrenyomulniuk Közép-Ázsiába, amint azt az üzbegisztáni Teshik Tashban talált gyermek koponyájából tudjuk, de ott megálltak. 

Jáván és Kínában is vannak olyan példányok, amelyek hasonló tulajdonságokat mutatnak, mint a fentebb említett átmeneti leletek. Kelet-Ázsiában a legkorábbi, 1,66 millió éves leletek olyan kövületeket és kőeszközöket tartalmaztak, amelyek összefüggésbe hozhatók ősi fajunk, a Homo erectus vándorlásával Afrikából Ázsián keresztül. Hoztak magukkal egy egyszerű, olduwai-szerű Mode I kőszerszám-technológiát, amely a késő pleisztocénig tartott. Figyelemre méltó, hogy a késő pleisztocén korból Indonéziában és Kínában olyan homininok fosszíliáit is megtalálták, amelyek az erectusoktól eltérő jellemzőket mutatnak, 120 kya-ra a csontvázmaradványok modern vonásokkal kezdenek megnyilvánulni, és így valószínűleg a helyi evolúciót bizonyítják. Ezeket a köztes formákat a kínai és a nyugati tudósok nagyon eltérő módon értékelik. Jelentős vita folyik arról, hogy ez az őshonos evolúciónak vagy az eurázsiai új emberfajokkal való kapcsolatnak köszönhető-e. Így akár a modern Délkelet-ázsiai populációk visszavezethetik származásukat a kínai és indonéz H. erectus vagy a korai H. sapiens populációkhoz, megkérdőjelezve a modern H. sapiens evolúciójának kizárólag afrikai eredetének általánosan elfogadott elméletét. Nem lehetetlen, hogy Délkelet-Ázsia független utat járt be a modern ember felé. Mindenesetre a Jáván és Kínában talált homo erectus fosszíliák rokonok, a fő különbségek a koponyakapacitásban és a fogakban vannak.

Az indiai szubkontinens, különösen északnyugaton a Siwalik-hegység (Nepálban Csuria-hegység, gyakorlatilag a Himalája előhegysége Pakisztán, India és Nepál területén) lábainál, az Aravalli-hegység és a Soan (v. Sohan) valamint a Narmada folyók völgye, a Mewar-síkság több kovakőleletnek adott otthont: az acheulit (Mode II) és a Soani (Levallois szerű Mode III) ipart említem. Ezen iparokat az erectusok második hulláma közvetítette, (az első kb. 1,8-1,4 millió évvel ezelőtt csak a Mode I olduwai birtokában volt, lsd. 6. fejezetben). Ezeknek a pakisztáni és indiai acheule-i lelőhelyeknek a nagy száma és a leleteik sűrűsége arra utal, hogy a pleisztocén idején bőséges növényi és állati erőforrások léteztek itt, nem meglepő tehát, hogy ez a bőséges környezet folyamatosan vonzotta a vadászó-gyűjtögető társadalmakat. India megszállása a tengerpartok mentén vagy Siwalik-korridoron történhetett, hiszen a korai homininek nem lehettek képesek a Himaláján vagy a félelmetes Indus deltán átkelni. A Közép-indiai Bhimbetka-barlangok és a Dél-indiai Attirampakkam az indiai emberi élet legkorábbi nyomait mutatja be, a legtöbb bizonyítékot a mezolitikus megszállásról és a korabeli sziklafestményekről tartalmaznak, négy barlang szolgáltatott bizonyítékot acheule-i megszállásra is. Jelenleg ezek az egyetlen olyan lelőhelyek Indiában, melyek zavartalan kontextusban folyamatos kultúrsorozatot produkált az acheuleaitól a mezolitikumig. Az eddig  feltárt acheule-i lelőhelyeken a fauna maradványainak teljes hiánya vagy csak ritka jelenléte eddig megakadályozta az acheule-i vadászati és mészárlási gyakorlatok megértését, nem is beszélve a hominin fosszíliák hiányáról. A régészeti felmérések és ásatások relatív nagy száma ellenére a Narmada (a hasonnevű Közép-indiai folyó után kapta nevét) koponya az egyetlen hominin lelet a mai napig ebből az időszakból. A fosszíliát változóan a H. erectus, az archaikus H. sapiens és a H. heidelbergenis kategóriába sorolták. Bármelyik is igazolódik, ez a fosszíliacsoport kitöltheti a rést az Óvilág időbeli és regionális Homo erectus/pre Homo sapiens feljegyzéseiben. (Itt ismét meg kell jegyeznem, hogy ugyanebben az időszakban Kelet-Ázsiában még mindig Mode I kavicsos magtechnológiákat alkalmaztak, ami potenciálisan jelentős biogeográfiai és kulturális kontrasztot jelentett Dél-Ázsiával). A Narmada és a mai Andamán-szigetekiek koponyamorfológiája közötti hasonlatosság folytonosságot feltételez e két populáció között.

A poszt-szovjet Közép-Ázsiában a középső és felső paleolit teljes időrendi elhelyezkedése bizonytalan, csak három-négy helyen ismert, és ezek sem időben rögzítettek. Vitatott abszolút és relatív kormeghatározási sémák hiányában a szovjet régészek gyakran csak a műtárgytipológia alapján értékelték lelőhelyeik kronológiai és kultúr vonatkozásait. Mivel nagyon kevés bizonyítékot találtak a felső paleolit lelőhelyekre Közép-Ázsiában (az üzbég Obi-Rakhmat és Szamarkandi, Shugnou Tadzhikistanban és Kara Kamar Észak-Afganisztánban), azt gondolják, hogy a felső paleolitikumba való átmenet helyett a Mousterian sokkal tovább folytatódott, mint a világ többi, Movius vonalon belüli részén. Minden bizonnyal a minták sokkal idősebbek voltak, mint amit az 1950-es évek elején rendelkezésre álló technikákkal és berendezésekkel meg lehetett mérni. Így Közép-Ázsia szerepének kérdése a paleolitikumban nem igazán válaszolható meg. Közép-Ázsiát a Közel-Keletről neandervölgyi típusú népek (pl. Teshik Tash) lakták be nagyjából ugyanabban az időben, amikor az emberi populációk korábbi határaikon túlra történő terjeszkedése megkezdődött. Csak annyit lehet mondani, hogy legalább 250 000 évvel ezelőtt a régiót vadászó-gyűjtögetők foglalták el, akik kavicsszerszám-ipart használtak (Karatau-kultúra). Úgy tűnik, hogy a régió a kovakőkultúra retardációjának területe volt, nem valószínű, hogy dinamikus szerepet játszott volna a korai ember evolúciójában. A most vizsgált időszakunkon belül a 250 000 és 130 000 évvel ezelőtti időszak lehetett a legkedvezőbb az ősember számára ezen a vidéken. Minden jel szerint ezek inkább ideiglenes vadásztáborok voltak, mint hosszú távú települések.

A Közel-Kelet/Levantei folyosó a mediterrán partvonal mentén a legkönnyebb és legbiztonságosabb szárazföldi útvonalat kínálta, mint mindig. Gazdag leletanyag bizonyítja az erectusoktól kezdve a homininek folyamatos jelenlétet. Az acheulo-yabrudian (hívják levantei mousteriannak vagy Mugharan iparnak is) technika pedig helyi Levallois fejlesztést az ún. Quina technikát mutatta (lsd. 6. fejezetben is). A kb. 250 000 éves izraeli Berekhat Ram vénusz is ezen archaikus erectus egyedek valamelyikének tulajdonítható. A műtárgy egy 35 mm hosszú, 25 mm széles és 21 mm vastag, a reprezentációs figuratív művészet legkorábbi példája. Társult kőipara gazdag Levallois készítésű eszközökben.

A Berekhat Ram vénusz a donsmaps.com oldalról

Homo soloensis. Jáva szigetén a Solo folyó mentén Ngawi, Ngandong és Sambungmacan települések határában kerültek elő maradványai. A 6. fejezetben már tettem róla említést egyértelműen a Homo erectusokhoz sorolva, mint a jóval korábbi kb. 1-1,5 millió éves ergasterekhez besorolt Jávai előember leszármazottja. Sokáig a melanézek és a mai ausztralid rassz ősének tekintették őket. Egyedei az indiai Siwalik hegységben is kerültek elő. A későbbi Solo/Ngandong leszármazott agytérfogata már elérte az 1200 cm³-t, így archaikus Homo sapiensnek (Homo Sapiens Soloensis) v. délkelet-ázsiai Neandervölgyinek is tekinthető. Kb. 300 000 évesek, viszont a megkérdőjelezhető elektronspin-rezonancia (ESR) dátumai 53 000 és 27 000 évvel ezelőttiek. A közelmúltban 117 000 - 108 000 éves köztes értéket kaptak a Ngandong maradványokra. Ha ezen utóbbi dátumok igazak, akkor a floresi emberhez hasonlóan ő is későn halt ki, vagy talán itt Délkelet-Ázsiában belőlük helyben fejlődött ki a Sapiensek egyik változata, és ők kolonizálhatták Ausztráliát is. Ha így van, akkor Afrika és Kína után velük Délkelet-Ázsia és Ausztrália lakosságának ősei is "hazaértek".

Sinanthropus pekinensis vagy Pekingi előember szintén a 6. fejezetben erectusként említett variáns volt Kínában. Egyedei nagyobb agykapacitással (akár 1330 cm3), lapátszerűen kivájt belső oldalú felső metszőfogakkal, sagittalis taréjjal és lapos orrgyökökkel bírnak^[2], valamivel „fiatalabbak” (250 000-1 millió év között) a jávai ergaster leleteknél. Ők sem Ergasterek, hanem anatómiailag fejlettebb Erectusok mongoloid anatómiai sajátosságokkal (Lantiai ember, Yuanmou ember, Nanjing ember). A későbbi fejlettebb kb. 200-300 000 éves egyedei (Hexian, Yunxian) olyan fejlett tulajdonságokat mutattak, amelyek közel vitték őket a modern emberekhez. A kínai tudósok azt állítják, hogy a Peking melletti híres Zhoukoudian-barlangból származó H. erectus fosszíliák az agy kapacitásának fokozatos növekedését mutatják a 600 000 évvel ezelőtti körülbelül 900 köbcentiméterről körülbelül 1100 köbcentiméterre a 200 000 éves egyedeknél. Ha Európában kerültek volna elő, akkor már sapiensnek tartanák az afrikai eredethívők. Mindenesetre a mongoloid sajátosság miatt szerintem velük itt már megérkeztünk a mai kínaiak őséhez, és az afrikai népek után bátran kijelenthetjük, hogy ők a legrégebben helyben lakó népek. Kőeszközeik a Movius vonaltól (lsd. 6. fejezetben) keletre megőrizték a Mode I archaikus szintjét[3]. A sajátos primitív kőeszközeik ellenére a tűz használatát függetlenül elsajátíthatták. A szerzők a Zhoukoudian lelőhelyen 700 000 évre becsülik a legjobb bizonyítékot a tűz korai jelenlétére. Az erről a lelőhelyről származó anyagok kémiai elemzése alapján Black (1931) kijelentette, hogy "így minden kétséget kizáróan világos, hogy Sinanthropus ismerte a tűz használatát". A főbb mongoloid antropológiai sajátosságok, melyeket a kínai erectusok örökítettek:

• saggitalis taréj a fejtető közepén elölről hátra húzódó csontosodási varrat kiemelkedése, de hasonló volt a görög Petralona és a francia Arago heidelbergensiseknél is
• lapos orrenyereg
• kiállóbb járomcsont
• magasabb felső állcsont (maxilla)
• lapát alakú metszőfog
• rövid, széles, alacsony fej
• lekerekített szemüreg
• lambda vagy inka csont a nyakszirti (occipitalis) varratban (nincs bizonyíték inka csontokra Afrikában és Európában, csak a Ndutu, a Petralona, a Saccopastore és az Atapuerca rendelkezik szabálytalan alakú kis csonttal a lambdoidális régióban)

A fent említett morfológiai jellemzők egyébként nem csak a Kínából származó emberi kövületekre vonatkoznak. Mindegyik tulajdonság létezett a világ más részein élő populációkban, de alacsonyabb vagy sokkal alacsonyabb gyakorisággal. Elég kicsi a valószínűsége, hogy a jövevények morfológiai sajátosságai ennyi ponton egyezzenek. Lehetséges, hogy az elszigetelt populációk túlélték a holocén korszakot és kereszteződhettek a modern emberekkel is, melynek bizonyítéka néhány kínai maradvány (Longling, Maludong). Bár a maradványokat a Homo sapienshez rendelik, a fogazat archaikus és modern vonások mozaikja.

A Gyeniszovai (Denisovai) ember (újabban Homo juluensis vagy Homo longi, régebben Homo altaiensis). Közép-Ázsia egy régióját foglalták el, nagyjából a nyugati neandervölgyiek és a keleti Homo erectus területei között. Ők valószínűleg korábban, a sapiens-neandervölgyi kettéválás előtt ágaztak ki kb. 400 000 évvel ezelőtt. A szétválás előtt az Afrikából Európába vándorló neandervölgyi/gyenyiszovai (vagy "neanderszovaiak") ősök nyilvánvalóan kereszteződtek egy azonosítatlan "szuperarchaikus", már ott élő emberi fajjal; ezek a szuperarchaikusok egy nagyon korai, Afrikából 1,9 millió év körüli erectus migráció leszármazottai lehettek: talán a Heidelbergensisek. Genetikai vizsgálatok a velük való hibridizációt igazolták mind a sapiensek, mind a neandervölgyiek esetében. Végeredményben mindhárom sa­piens­­féle (a sapeins, a neandervölgyi és a Denisovai) a heidelbergi embertől származtatható, és e 3 faj valószínűleg töbször is szaporodott egymással Eurázsiában, de az Afrikában maradtak nem hordozták/hordozzák sem a neandervölgyiek sem a gyeniszovaiak genetikai töredékét. (A neandervölgyi-sapiens hibridizációt lsd. a 8. fejezetben). A genetikai adatok azt mutatják, hogy a modern emberek ősei 750 000 évvel ezelőtt eltértek a neandervölgyiek és a gyenyiszovaiak közös ősétől; és hogy a neandervölgyiek és a gyenyiszovaiak 737 000 évvel ezelőtt váltak el egymástól. A legtöbb gyeniszovai genom a mai Csendes-óceáni és melanéz, polinéz, a Fülöp-szigeteki negrito populációban valamint az ausztrál őslakosokban és a pápuákban mutatható ki. Nukleáris genomjának 4,8 százaléka a gyenyiszovaiaktól származik, ami nagyobb, mint a neandervölgyiek 2,5 százalékos hozzájárulása az ő esetükben. Mivel a legkeletibb indonéz lakosság is hordoz gyeniszovai géneket, de tőlük nyugatabbra már elenyésző, ez a keveredés valószínűleg az Indonéz szigetvilág keleti szélén kellett történjen (ún. Wallace-vonal). A gyenyiszovai ősök százalékos aránya náluk azonban jóval kisebb, mint a csendes-óceáni és ausztrál populációkban. Hogy ide eljussanak, a hajózás technikáját ismerniük kellett. Persze e keveredés után bizonyosan történt visszavándorlás a szárazföldre, ahol a keveredés a modern emberek újabb hullámával a gyeniszovai gének további felhígulását okozta. Ez magyarázza a serpák és filippinók elenyészó gyeniszovai genetikai tartalmát, de újabban Laoszban, Kínában, de jóval távolabb Spanyolországban (Sima de los Huesos) és Hollandiában is találtak a fosszíliákban gyeniszovai géneket, melyeket korábban H.heidelbergensisnek tartottak. Egy genetikai örökségüket sikeresen beazonosították: ez a gén a tengerszint feletti magassággal megugró hemoglobinszintet regulázza meg, így lehetővé teszi a Tibeti-magasföldhöz hasonló nagy magasságokhoz való jobb alkalmazkodást pl. a serpáknál. A mai Kína északi hegyvidékein felfedezett, magas és atletikus Homo longi is ide sorolható, a Baishiya barlangban előkerült gyeniszova állkapocs (Xiahe megyében) pedig a legrégibb emberszabású fosszília is egyben a Tibeti-fennsíkon. Hasonló hibrid Gyeniszovai emberleletek a névadó barlanghoz közeli Strashnaya barlangban, Kínában Dali megyében (Dali ember), Maba város mellett (Maba ember) és Tajvanban (Penghu szigetén, ezt korábban Homo Tsaichangensisnek hívták) is kerültek elő, de elképzelhető, hogy ezek fejlett Erectusok v. Heidelbergensisek voltak inkább. A tibeti Quesang hőforrások közelében pedig öt gyeniszovai gyermek megkövült kéz- és lábnyomlenyomatát fedezték fel, kb. 200 000 évvel ezelőttre datálva. A lenyomatokat egy kis térre nyomtatták, és kevés átfedés van az összes nyomat között, ezért úgy tűnik, hogy gondoskodtak arról, hogy új lenyomatokat készítsenek a kihasználatlan térben. Ha művészetnek tekintjük, ezek a sziklarajzok legrégebbi ismert példái. Hasonló kézsablonok és lenyomatok csak nagyjából 40 000 évvel ezelőtt bukkannak fel újra a régészeti feljegyzésekben már sapiens kontextusban. A névadó kb. 40 000 éves maradványok 2008-ban kerültek elő az orosz Gyeniszova (Denisova az Altaj-hegységben) barlangból közel kortárs neandervölgyi maradványok társaságában, tehát a 2 faj itt bizonyosan együtt élt. Egy fog és egy lábujjcsont későbbi felfedezése, ugyanettől az emberfajtától, de más egyedektől, alátámasztotta az eredeti feltevéseket: A gyenyiszovai ember mitokondriális DNS-e különbözik mind a neandervölgyi emberétől, mind pedig a modern emberétől. A gyenyiszovai ember anatómiájáról, tekintettel a minimális leletanyagra, keveset tudni. A DNS-bizonyítékok arra utalnak, hogy sötét bőrük, szemük és hajuk volt, neandervölgyi testalkatúak és arcvonásaik voltak. A fogleletről csak annyi bizonyos, hogy nincsenek alaktani egyezései sem a neandervölgyi, sem a modern emberével. Bizonyos egyedei nagy, körülbelül 1800 cm3 agytérfogattal rendelkeztek, ami a neandervölgyiek és a korai modern emberek csúcsán van, és jóval meghaladja a mai emberi átlagot.

Összefoglaló ábra a Középső Paleolitikus Ázsia homo fajairól a qubit.hu oldalról

Az antecessor kivételével ezen átmeneti egyedekkel megérkeztünk az Alsó Paleolitikum kb. 300 000 évvel ezelőttig tartó időszakának végére. A legelfogadottabb álláspont szerint ekkor, az Alsó-Középső Paleolitikus átmenetben Afrikában alakult ki a Homo Sapiens archaikus, még robosztus formája, és talán ezen előbb felsorolt egyedek között már az ő képviselőik, vagy közvetlen elődjeik is jelen voltak. Az antropológiai paraméterekkel nem foglalkoztam, de bizonyos kritériumok alapján történik a hivatalos besorolás. Afrika elsőbbségét a sapiens genezisben pedig az itt talált legrégibb leletek biztosítják. Ugyanezen időszakban Eurázsiában pedig megjelent a Neandervölgyi ember. Nekik is külön fejezetet szenteltem.

Ajánlások az ember származására az en.wikipedia.org oldalról

Újabb ajánlások az ember származására (Ayala: Processes in human evolution)

Úgy tűnik, hogy a fent vázolt fajok/alfajok sok tekintetben hasonlítottak a modern vadászokhoz és gyűjtögetőkhöz, mégis van valami idegen ezekben a "lényekben". Rituálét vagy összetett szimbolikát kifejező tárgyakat keresünk, de egyetlen figura, falfestmény, sziklafaragás, sem tulajdonítható biztosan nekik. Később, legalább 40 000 évvel ezelőtt, az anatómiájukban ÉS viselkedésükben is modern emberek gyönyörűen megmunkált kőeszközöket készítettek, némelyiket finoman megmunkálták, amelyeket részben egyszerűen csak azért készíthettek, hogy valami szépet alkossanak. De ezen átmeneti fajok eszközei rendíthetetlenül egyszerű, hatékony, haszonelvű tárgyak. Talán még ennél is árulkodóbb, hogy nincsenek ismert egyértelmű temetkezéseik vagy a holttestek rituális elhelyezésére utaló jelek. Pedig a halál szinte mindenütt alkalmat adott az emberi érzelmek kiáradására, és még a legegyszerűbb vadászok és gyűjtögetők is rendszerint úgy ártalmatlanították halottjaikat, hogy gödröt ástak, és néhány kőszerszámot vagy kagylódarabot helyeztek a testre. Nehéz túlbecsülni ezeknek az esztétikai, rituális és társadalmi érzéseknek a fontosságát, mert mint látni fogjuk, pontosan ezek a mentális jellemzők tették lehetővé a későbbi nagy civilizációk felemelkedését. Végül kb. 430 000 évvel ezelőtt az egyik átmeneti homo vonal kezdett differenciálódni, és körülbelül 125 000 évvel ezelőtt Európában a klasszikus neandervölgyi, Afrikában pedig a modern sapiens formává fejlődött.

[0] Ha belegondolunk micsoda szervezettségre és kooperációra van szükség a vadlovak elfogásához, akkor nem is kérdéses. A bozótban kuporodva a nyílt terepen, ahol a csorda legel először is észrevétlennek kell lenni. Előre kell látniuk, hogy a lovak mit tehetnek, és a csoportjuk többi tagjának mi a teendője és ezt a döntést egy pillanat alatt mérlegelni kell. Amint a csoport előretör, hogy elszigeteljen egy lovat, először is egyenetlen, ismeretlen terepen kell futniuk dobásra kész lándzsákkal. Tisztában kell lenni a lándzsa súlyával, a széliránnyal és a ló kitérő futásával. Ráadásul ezek nagy, veszélyes, gyors lovak. Az egyéni bátorság segít, de nagyon fontos, hogy mindannyian együtt cselekedjenek, tudják, mit fognak tenni a többiek, és ennek megfelelően módosítsák cselekedeteiket. A csoportos fellépés az alapkő, amelyre a siker épül. A mai csapatjátékosokhoz hasonlóan képességeik és intelligenciájuk akkor mutatkozik meg a legjobban, ha egy csoport tagjaként működnek.

[1] A legkorábbi okker bányászat jelei 200 000 évesek, az észak-szudáni Sai szigetén találták, és Zambiában (Twin Rivers) kb. 300 000 éves pigmenthasználat nyomai kerültek elő

[2] Ez ma is mongoloid sapiens sajátosság

[3] A Korea-félszigeten Chongokni és Dél-Kínában Bose, Cenjiawan lelőhelyek ma már jól ismert bifaciális kőbaltáiról, ezek nagyban hozzájárultak a Movius-vonal létezésének megcáfolásához, mivel kizárták a bifaciális lithikus technológiát Kelet-Eurázsiából. Ezeket a leleteket ma már biztonságosan a középső pleisztocénre datálják – legalább 350 kya óta van jelen. Az ázsiai erectus végül is produkált acheuli eszközöket (biface-ket). Primitívebbek voltak, mint az afrikaiak és az európaiak, de ennek ellenére mindkét oldalukon megmunkált eszközök (Mode II) voltak.

Végül megérkeztünk a Homo Erectushoz („felegyenesedett ember”), akik az Alsó Paleolitikum „urai” voltak. Nevezik Homo Ergasternek is: az Ergastert a korai afrikai primitív, az Erectust az ázsiai fejlettebb alakként jelölik újabban, akik Ázsiából vándorolhattak vissza később Afrikába. Mai trendek szerint a korán kivándorolt Ergasterből Délkelet-Ázsiában fejlődött ki az Erectus kb. 1 millió évvel ezelőttig, és ez vándorolhatott vissza és kolonizálta Európát. Kialakulása eddigi elképzelések szerint Afrikában történt (a kenyai Turkana v. Nariokotome fiú a Turkana-tó és Nariokotome település után kapta nevét), ők már biztosan a Homo Sapienshez vezető fejlődési út egyik állomása voltak. Közvetlen elődei a Habilisek lehettek, vagy az előző fejezetben említett három vitatott besorolású faj. Az is lehet, hogy ezek mind ugyanannak a láncolatnak a részei, de ennek eldöntését hagyjuk az antropológusokra.

A Homo Erectus elterjedési területe az eddig talált maradványai alapján a bradshawfoundation.com oldalról

Elterjedtek Afrikán kívül is, és a különböző földrajzi helyszíneken némileg különböző anatómiai variánsai léteztek, tehát – szerintem - már ekkor elkülönülhettek a ma élő emberek különböző rasszai (multiregionális evolúciós elmélet), kivéve, ha bizonyított az, hogy az Erectus-Sapiens leszármazás egyértelműen és kizárólag Afrikában történt. De miért csak ott? Az előző fejezetben említettem, hogy a klimatikus és geológiai változások együttesen eredményezték, hogy "leszálltunk a fáról". A továbbiakban a jégkorszakok világszerte teremtettek hasonló mostoha körülményeket, így bárhol adott volt a kényszerítő körülmény a további evolúciós ugráshoz. A multiregionális fejlődést támogatja az a tény is, hogy afrikai kialakulásával szinte egyidőben (ha nem korábban, de erről még viták folynak) az erectus már megjelent Délkelet-Ázsiában (Longgupo barlangot lsd. Kínában), Indiában (Masolnál a Siwalik hegység lábainál, bár itt csak a primitív Olduvaira emlékeztető kőeszközeiket találták meg) és Pakisztán (Riwat) területén is.

A korai ember terjeszkedése hui-hui youtube csatornájáról

Az erectus a korábbi előembereknél testesebb volt, kb. 1,8 m magas, 60-70 kg volt, agytérfogata is nagyobb volt, később akár elérte az 1000-1200 cm³-t (de átlagosan 900 cm³ volt, korai alakjai 800 cm³-el bírtak). Ezek az értékek egyúttal azt is mutatják, hogy a táplálkozásuk magas szintű és az egészségi állapotuk is jó volt. Az Australopithecusokkal ellentétben nekik már nem majomszerű lapos, hanem előugró orruk volt, és az ujjvégeik sem elkeskenyedő hegyesek, hanem laposan elterülő, fogásra, manipulációra alkalmasabbak voltak. A leleteikből az is kitűnt, hogy a készítőik 60-70%-a jobbkezes lehetett. A szexuális dimorfizmus is már csak a sapienséhez hasonló méretbeli különbségek voltak, ami annak volt köszönhető, hogy a nőstények „nőttek fel” a hímekhez, hiszen ehhez a terhesség, szoptatás, elhúzódó utódgondozás miatt volt szükséges többek között. Nagyobb csoportokban éltek, vadászó-gyűjtögető telepeik akár 100 fősek is lehettek, félig vándorló, félig letelepedett életet élhettek. Elődjeikhez hasonlóan ők is előnyben részesítették a folyó és tópartokat, közel az ivóvíz és a könnyen beszerezhető élelemforrásokhoz, melyeknek megfelelően szezonálisan vándorolhattak, illetve nyersanyagforrásokhoz (jó minőségű kovakőlelőhelyek pl. az afrikai Olduvai hasadék, angliai Baker’s Hole, a német Reutersruh). Nem készítettek összetett, több részből álló eszközöket (ha a Homo Heidelbergensist nem ide, hanem külön fajba soroljuk!), nem használtak ékszereket és nincsenek arra utaló jelek sem, hogy halottjaikat eltemették volna. Afrikai kivándorlásukat követően új tájak új állatainak, növényeinek viselkedését is képesek voltak kiismerni, megtanulni, és ezt a tudásukat életfenntartásukban hasznosítani. Technikai intelligenciájuk is emelkedett valamelyest, de még nem érte el egy technikai kultúra küszöbértékét. Hozzájuk köthető afrikai leletek között geometrikus karcolatokkal díszített kagylóhéjat találtak, ami a legkorábbi kezdetleges művészet jeleként értelmezhető.

A tűz

A rendszeres tűzhasználatnak köszönhetően

• csírátlanította és puhította a húst,
• védelmet nyújtott a ragadozók ellen,
• repellensként is funkcionált,
• a tűz táplálása közösségteremtő volt,
• melegének köszönhetően hideg környezetben is túlélést biztosított,
• segítségével a sötét barlangokat is belakhatták

(is) tovább éltek, szocializálódtak. Bár a rendszeres tűzhasználat és hússütés inkább csak kb. 400 000 évvel ezelőtt kezdett elterjedni, a Kenyában (Koobi Fora a Turkana-tó keleti partján, és Chesowanja a Baringo-tó partján), és Izraelben (Gesher Benot Ya’aqov) fennmaradt tűzhelyek nyomai kb. 1,5-1,6 millió évesek (nem bizonyítható, hogy mesterséges tüzet tápláltak, vagy tudtak is gyújtani). További korai, de megbízható, kb. 700 000 éves tűzhasználati nyomokat produkáltak a dél-afrikai Swartkrans, a kínai Zhoukoudian, és Izraelben Gesher Benot Ya’aqov lelőhelyek.

Kezdetleges beszéd

A beszédközpont, a gége és a nyelvmozgató idegcsatorna (n. hyoglossus) fejlettsége folytán – főképp 500 000 évvel ezelőttől - képes lehetett egyfajta kezdetleges artikulálatlan kommunikációra is. Mivel nagyobb csoportokban éltek, és vándoroltak, a közösség egyben tartásához biztosan szükségük volt a nyelvre, nem hiszem, hogy elég volt morgásokkal, vakkantásokkal kommuniálni. Bizonyos szigetek eléréséhez kezdetleges hajózásra volt szükség, melynek összehangolásához megint csak fontos volt a beszédképesség. Ráadásul annyi millió éven át fennamaradt kovakőtechnika tradíciója nem valószínű, hogy csak ellesés alapján terjedt el a világban. Ez persze nem azt jelenti, hogy az erectus ugyanolyan választékosan beszélt, mint a mai ember – már csak azért sem, mert náluk még hiányzott a beszéd kialakulását lehetővé tévő FOXP2 gén, amely a neandervölgyieknél jelent meg először.

Húsfogyasztás

Fogazatuk alapján a húsevés egyre nagyobb szerepet játszott, de mindenevők voltak ők is. Élelmüket főleg gyűjtögetéssel és kisebb állatok vadászatával szerezték, és bár idővel a húsevés jelentősége nőtt, a nagyvadakat még nem tudták rendszeresen elejteni. Ínséges időkben – pl. az európai jégkorszakok alatt – stabil növényi élelemforrás hiányában az állati eredetű termékek jelenthették az egyedüli esélyt a túlélésre, illetve vannak kannibalizmusra utaló egyértelmű jelek is (lsd. Atapuerca lelőhelyet Spanyolországban). Gyűjtögetés során a helyben fellelhető ehető növényeket: makkot (fontos szénhidrát forrás a tannintartalmú héjától meghámozva, megsütve), gyümölcsöket, csonthéjasokat, vadgabona magvakat, hüvelyeseket, sulymot, gumós növényeket és vízi állatokat: halakat, rákokat, kagylókat, teknősöket is fogyasztották. A húsevésnek kezdetben voltak nem várt mellékhatási is, pl. a galandféreg ekkor kerülhetett először belénk, vagy a ragadozó állatok májának túlzott elfogyasztása A-hipervitaminózishoz, és végül halálhoz vezethetett. Az egyik egyed csontváza az A-hipervitaminózis előrehaladottabb stádiumát mutatta, ami arra enged következtetni, hogy gondoskodtak a rászoruló társaikról, az etetéséhez és itatásához képesek voltak primitív tárolókat (bőr v. fa iszák) használni és tervezni. Az Erectusoknál mehetett végbe az emésztőrendszerünk nagyfokú átalakulása: a növekvő húsfogyasztás miatt nem volt szükség annyi vastagbélre, ami eddig a növények megemésztéséhez szükséges volt. Helyette viszont az emésztésben nagyobb szerepet kapott a vékonybél, valamint nagyobb szeletet kapott a vérellátásból - nem utolsó sorban a húsnak köszönhetően is megnövekedett - az agy.

Az Acheuli kovakőtechnika

Külön bekezdést szentelek az Erectusok másik nagy innovációjának is: az Acheuli kovakőkultúrának, hiszen ez volt az emberi történelem leghosszabb ideig regnáló, legnagyobb kiterjedésű és legegységesebb „kultúrája”. Még akkor is, ha csak a kőmegmunkálásra terjedt ki. Az Acheuli kőmegmunkálás (a névadó lelőhelyet lsd. Franciaországnál) a Homo Erectushoz/Heidelbergensishez, majd később a korai Neandervölgyi emberhez és legkorábbi Homo Sapienshez, a Homo Sapiens Idaltu-hoz („idős”, lsd. későbbi fejezetben) is köthető. Lényege a kétoldalt megmunkált, kézi kőbalta v. szakóca. Kb. i.e. 1,6-0,1 millió évvel ezelőttig készítettek kőeszközt ezzel a technikával, tehát bőven átnyúlik a középső paleolitikumba (a legkorábbi ismert acheuli eszköz kb. 1,6 millió éves, a tanzániai Olduvai hasadékban került elő).

• Indiai kortársa és variánsa a Madrasi kultúra (a névadó várost lsd. Indiában),
• pakisztáni variánsa és kortársa a Soani kultúra (a névadó folyót lsd. Pakisztánban),
• kelet-afrikai variáns a Kombewa kultúra (v. inkább technika, a névadó Kombewa lelőhelyet lsd. Turkana-tó partján, Kenya, de Észak-Afrika és Nyugat-Európa is produkált kombewa leleteket).
• Északnyugat-afrikai variáns. v. technika a Tachengit,
• Dél-afrikai a Victoria West.
• burmai Anyathian,
• a maláj Tampanian
• és az indonéz Padjitanian (v. Patjitanian v. Pacitanian) iparral (lsd. a megfelelő országokban).

Ezen technikák persze párhuzamos evolúció eredményei, direkt kontaktus nem állt fenn közöttük. Kelet (az előbb említett Tanzániában) és - valamivel később - Dél-Afrikában találták a legrégibb Acheuli leleteket (a kenyai Turkana-tó nyugati partján lévő Kokiselei), majd innen rajzott szét a Homo Erectussal először Afrika szerte, majd Afrikán kívül is. Legkorábbi - a szintén kb. 1,6 millió éves - Afrikán kívüli Erectus lelet az izraeli Ubeidiya-ban került elő, ahol még durva Acheuli eszközöket készítettek. Észak-Afrikában (Ain Hanech-Algéria, Casablanca és Thomas kőbánya-Marokkó) kb. 1,5 millió, Dél-Spanyolországban pedig kb. 1,3 millió éves a legrégebbi Acheuli lelet. Nyugat-Afrika itt is viszonylag későn került az Erectusok látóterébe az eddigi leletek alapján, itt az egyetlen bizonyítható Acheuli lelőhely az angolai Dungo. Az ún. Movius-vonal (az amerikai régész Movius után kapta nevét, újabban a módosított Roe-vonal az elfogadott, miután Mongóliában és Dél-Koreában is találtak acheuli eszközt) mutatta elterjedési határát, ami kelet-nyugati irányban kettéosztja Eurázsiát (néhány kivételtől eltekintve). Ennek magyarázata lehet, hogy a vonaltól keletre lévő területek korábban, az acheuli kőtechnika kialakulása előtt népesülhettek be, így ott az Olduvai (Mode I) kultúra maradt használatban. További magyarázat lehet erre az, hogy itt jóval ritkábbak voltak az alkalmas kőalapanyagok, így a továbbfejlesztett eszközöket inkább bambuszból készítették, ami lebomlott.

A Movius vonal (En.wikipedia.org), és az összefüggő jég határa egy térképen

A fennmaradt eszközök között legfontosabbak a szakócák, amelyek szimmetrikus darabok és mindkét oldalukat meg kellett munkálni, addig pattintgatva, míg a kívánt formát el nem érték. Tehát itt már nem beszélhetünk véletlenszerűségről (Mode II)^[1]. Kovakő mellett acheuli technikával megmunkált csont és agancseszközök is maradtak fenn. A jávai Erectinleletek mellett sem találtak kőeszközöket, amit szintén azzal magyaráznak, hogy kövek helyett bambuszból készített eszközöket az ott élő előember. Az acheuli időszak vége felé kb. 300 000 éve már megfigyelhető volt a Levallois kőtechnika (később a Neandervölgyiekre jellemző technika, a névadó párizsi kerület Levallois-Perret, lsd. Franciaországban) alkalmazása egyes acheuli kőeszközön, legelőször Afrikában, ami később szélesebb körben terjedt el

• Észak-Indiában mint Luni technika,
• Dél-Indiában a lelőhely után, mint Nevasa v. Nevasian technika (lsd. Indiánál),
• Izraelben Quina v. Amudi (ez már a későbbi pre-Aurignaci, lsd. később) technika az Acheuli-Yabrudian komplex részeként (v. Mugharan, lsd. Izraelnél),
• Afrikában Kombewa, Tachengit, Fauresmith és a Victoria West néven.

Lényege, hogy egy előzetesen megmunkált nagyobb kőmagról kisebb darabokat hasítottak le (Mode III). Ez már a mode III technika, ami Dél-Afrikában csak 250-300 ezer évvel ezelőtt (középső paleolitikum) jelent meg, és legkeletibb határa India volt. Kifejlesztése talán a Heidelbergensishez (lsd. következő fejezetben) köthető, és valószínűbb a multiregionális kialakulása, de a Neandervölgyiek "rutinszerűen" használták. Ezt azért említem itt, mert mint később a Sapiensre "egységcsomagban" jellemző egyéb termékek külön-külön már jóval korábban is megfigyelhetők voltak, mint például ez a Levallois technika. Tehát a modernebb emberek termékeinek szinte mindig találni korábbi előzményeit.

Out of Afrika I

A kivándorlásra a száraz klíma és a túlnépesedés is kényszeríthette, elterjedésében nagy szerepet játszott a kétlábú életmód és a kézhasználat. Először futott úgy, mint a modern ember, teljesen bipedális életmódot élt, felső végtagjai már a mai emberéhez hasonlóan rövidebbek voltak az alsóknál. A hidegebb éghajlatokon már kezdetleges öltözetet és hajlékot (pl. Terra Amata Franciaországban, Bilzingsleben Németországban) is használhatott, hiszen másképp nem élhetett túl (pl. a Kaukázusban) a hidegebb környezetben. Jáva szigetén előkerült maradványai azt sugallják, hogy kezdetleges vízi közlekedés birtokában is lehetett. Mindez egyfajta elvont gondolkodás, előrelátás és tervezés képességét is feltételezi, amelyhez elengedhetetlen volt egy jelrendszer vagy kezdetleges beszéd.  Az Erectusok „virágzásakor” zajlott Észak-Európában a Duna/Eburon (az egykori kelta törzs után) v. Pinnau/Baventian v. Pre-Pastonian (Anglia) glaciális 1,8-1,4 millió évvel ezelőtt, és ennek megfelelően délen egy szárazabb, kegyetlenebb interpluviális. Nekik – és a klímaváltozásnak is - köszönhetően csökkent le nagymértékben a kelet-afrikai ragadozók egyedszáma, viszont pont az Eurázsiába kivándorló ragadozó nagymacskák (kardfogúak) tehették –többek között – lehetővé az Erectus Afrikán kívüli könnyebb elterjedését: a kezdetben dögevő, kleptoparazita (más állat zsákmányát ragadja el), opportunista életmódot folytató korai ember számára biztos élelemforrást jelentett a nagymacskák által elejtett vad. Emellett az eurázsiai zsákmányállatok még nem láttak idáig embert, naivitásuk miatt könnyűszerrel tudták becserkészni őket, ez pedig segítette a korai ember nagy területen való elterjedését. (Kutatások szerint a zsákmányállatok kb. 100 év alatt elfelejtik a ragadozók szagát, hangját és a félelmet, de egy generáció alatt visszanyerik azt (Berger)). Az Erectus kb.

• 2 millió éve tűnt fel Afrikában.
• Grúziát és a Levantét kb. 1,8 millió éve;
• Törökországot 1,2-1,6 millió éve (Kocabas);
• Kínát (Nihewan-medence Észak-Kínában) 1,6-1,8 millió éve;
• Jáva szigetét 1,5 millió éve;
• Spanyolországba kb. 1,2-1,4 millió éve (ezek egyben Európa legkorábbi leletei is, ld. Spanyolországnál Venta Micena-t);
• a Brit szigetekre 1 millió éve;
• Japánba 500 000 éve

jutott el. A legkorábbi kivándorlók még csak az Olduvai technika birtokában voltak (az Erectusokat fémjelző Acheuli kovakőkultúra csak kb. 1,4 millió évvel ezelőtt jutott ki Afrikából), akik elég hamar elérték Kínát, de a kivándorlók későbbi hulláma – akik már az Acheuli technika birtokában voltak – már nem ért el idáig, így Kínában az Olduvai maradt használatban egészen 40 000 évvel ezelőttig. Észak és Nyugat-Európát jóval később vette birtokba az Erectus (v. inkább fejlettebb variánsa a Homo Antecessor, lsd. később), és 3-400 000 éve tűnt el a középső-pleisztocénben Afrika és Eurázsia nagy részéről (kivéve a Floresi és a Solo embert, lsd. később). Így ők a leghosszabb ideig élt emberfélék a Földön. Legkésőbb az ázsiai Erectusok tűntek el, egyesek szerint a H. Florensis és a ngandongi Solo ember (igaz igen elszigetelten éltek, lsd. később) 13 000 évvel ezelőtt pusztult ki. Az Erectusok kirajzásai – különösen az északi és a nyugati területekre, az Alpok-Kárpátok-Kaukázustól északra - valószínűleg az interglaciálisokkal estek egybe. A legkorábbi északi terület, ahol megjelentek Délnyugat-Anglia volt kb. 1 millió évvel ezelőtt (Happisburgh, Pakefield, lsd. Angliában, igaz ezen időszakból csak lábnyomaik maradtak fenn), az esetleges korábbi nyomokat a jég megsemmisíthette, de ezek a korai északi megjelenések nem jelenthettek kolonizációt. Stabil Közép és Észak-európai jelenlét is csak kb. 630 000 évvel ezelőttől figyelhető meg. Európa birtokbavétele a Közel-Kelet-Anatólia-Balkán útvonalon vagy Szibéria-Közép-Ázsia felől Kelet-Európán át, vagy az alacsony tengerszintnek köszönhetően a Gibraltári-szoroson és/vagy Tunézia és Szicília közötti - időszakos, a jégkorszakoknak köszönhető - alacsony vízállású tengeren keresztül történhetett (hasonlóan Jáva szigetének birtokbavételéhez). Ezen utóbbi verzióknak ellentmond az, hogy közben kortárs fauna vándorlás nem figyelhető meg, ami nehezen elképzelhető. Az előző két verziót pedig az támogatja, hogy az égei szigetvilág a pleisztocén közepéig még összefüggő földet alkotott, és kapcsolódott a Balkán-félszigethez, így talán nem kellett a Boszporuszon és a Dardanellákon átkelni sem. A két régió (Nyugat és Közép-Kelet Európa) – és ennek következtében annak Acheuli technikája, és az Erectusaik anatómiája (nyugat-európai Erectusok inkább emlékeztettek a fejlettebb H.Rhodesiensisre, lsd. következő fejezetben) is némileg - elkülönült egymástól, az Alpi jégtakaró és a periglaciális jelenségek (morénahalmok, glaciális tavak) miatt. Különösen az Ibériai és az Appennini-félsziget volt izolált, így mégis van némi valószínűsége a Gibraltári átkelésnek. Kb. 500 000 évvel ezelőtt már 1 millióan lehettek a világon, a környezetükre gyakorolt hatásuk már jelentősebb volt: a nagyragadozók száma visszaszorult, mivel ugyanabban az ökológiai fülkében versenyeztek egymással. Továbbá a klimatikus deterioráció mellett bizonyos elefántfélék, teknősfélék és az afrikai óriáspávián kihalása is a számlájukra írható. Sok kutató furcsállja azonban, hogy a Homo Erectusok eszközei több százezer év alatt sem változtak, és az egymástól távoli területeken talált kőeszközök is teljesen hasonlóak – annak ellenére, hogy gazdáik változatos környezetben éltek, és földrajzilag meghatározható anatómiai variánsai voltak. Valószínűleg voltak csont- és faeszközeik is, ezek azonban a lebomlásuk miatt alig maradtak ránk. A legrégebbi csonteszköz, egy elefántcsontból készült, kétoldalt megmunkált, acheuli szakócára emlékeztető, kb. 1,8 millió éves, 17 cm-es szilánk, az Olduvai hasadékban került elő. Feltűnő viszont, hogy a jávai Erectinleletek mellett nem találnak kőeszközöket - pedig nekik aztán tényleg volt idejük, hogy kifejlesszék a technikát - amit azzal magyaráznak, hogy kövek helyett bambuszból készíthetett eszközöket az ott élő előember.

Az Ergaster/Erectus főbb központjai és lelőhelyei (Gamble: Settling the Earth. A területek mindegyike a glaciálisok alatt szavannaszerű élőhelyek, az ún. Szavannasztán elmélet szerint evolúciós központok voltak)

Fontosabb egyedei

Eléggé önkényesen, számomra érdekes maradványait sorolom itt fel, főleg a leg-ek miatt: pl. legkorábbi, legkésőbbi maradványait:

• A Homo Erectus Georgicus v. Dmanisi ember Dél-Grúziában, ahol 5 egyed kb. 1,8 millió éves Ergaster koponyája került elő Olduvai és Acheuli eszközök kíséretében, agytérfogata mindössze 780 cm³ volt. Lényegében ők is Ergasterek voltak, eddig a legkorábbi Afrikán kívüli homo maradványok. Kisebb agytérfogatúak és kisebb termetűek voltak a többi Erectushoz képest. Az egyik egyed fogatlanságig öregedett, aki önállóan biztos életképtelen lett volna már.
• Homo Erectus Florensis („Flores-szigeti ember”, az indonéz Flores szigete után, ahol az Ebu névre keresztelt egyed csontvázát találták, köznapi nevükön: „hobbit”) mindössze 1 m magas volt. Kb. 100 000-13 000 közt élt, végül egy időben élhetett a modern emberrel, aki kb. 50 000 évvel ezelőtt tette be lábát a szigetre. Kizárólag e sziget lakója volt. Az Erectus kb. 850 000 éve érkezhetett meg a szigetre, és az izolációnak köszönhetően – megannyi törpe állatfajhoz hasonlóan – lett apró termetű. A törpenövés egyszerűbb evolúciós magyarázata az, hogy az elszigetelt környezetben az adott ökofülkében kevés volt az élelmiszer, így a szelekció a kisebb termet irányában hatott, de lehetett a beltenyészet miatti „elkorcsosulás” is. A szigeten több törpe növésű állattal éltek együtt. Besorolásuk - a leletek újdonsága miatt - még heves viták tárgyát képezi, de valószínűleg a Homo Erectus egy populációjának a szigeti lét miatt törpenövésűvé vált alakjai. Agyának térfogata 413 cm³, ez kisebb, mint a Homo Erectusé. Csontváza alapján rövid lábszára és hosszú lábfeje volt, ami furcsa lépést kölcsönözhetett. Olduvai-szerű primitív kőeszközöket használt. További érdekes adalék, hogy a sziget mitológiája még a XIX. században is ismert egy Ebu Gogo nevű, pici és szőrös egyedekből álló népet. Kihalásukért egy vulkánkitörés, vagy a Sapiens megjelenése lehet a felelős. A kb. 45 000 évvel ezelőtt megérkezett Sapiens kb. 15 000 éven át még együtt élt vele.
• Homo Luzonensis (másnéven Callao ember, vagy Ubag) is a Florensishez hasonló törpe, pigmeus faj lehetett a Fülöp-szigetek legnagyobb szigetén, Luzonon. Az Erectustól fejlettebb, a Sapienstől jóval primitívebb volt, néhány paraméterében mégis az Australopithecusokhoz hasonló, sokan külön fajnak tartják. Az első Erectusok eddigi leleteink alapján kb. 700 000 éve érték el a szigetet (ehhez is kellett a hajózás, tutajozás ismerete), belőlük fejlődött ki e faj. Az előkerült példány kb. 130 000 éves.
• A kb. 1,8 millió éves Jávai előembert az indonéz Jáva szigetén Trinil lelőhelyen, a Solo folyó partján találták meg először. Korábban Anthropopithecusnak v. Pithecanthropusnak nevezték el (v. Homo primigenius asiaticus v. soloensis, a folyó után). Több lelőhelyet is találtak Jáván (Modjokerto, Sangiran), ahol a primitívebb formák 500 000 évvel ezelőttig élhettek, az afrikai Ergasterekhez még jobban hasonlítottak. Fő különbség, hogy az ázsiai formák koponyacsontja sokkal vastagabb volt, a szemöldök ív jobban előugrott. A későbbi 25 000-130 000 éves fejlettebb Solo ember v. Ngandong (szintén a Solo folyó partján került elő) már nem Ergaster, hanem anatómiailag fejlettebb Erectus, egyedei az indiai Siwalik hegységben is kerültek elő. Ha multiregionális evolúció szerint gondolkodunk, akkor a primitívebb Sangiran egyedek lehettek identikusak az afrikai Ergasterekkel. A Solo/Ngandong ember agytérfogata már elérte az 1200 cm³-t, így akár archaikus Homo Sapiensnek (Homo Sapiens Soloensis) v. délkelet-ázsiai Neandervölgyinek is tekinthető, a floresi emberhez hasonlóan ő is későn, kb. 25 000 éve halt ki. Talán itt Délkelet-Ázsiában az Erectusokból helyben fejlődött ki a Sapiensek mongoloid változata, és ők kolonizálhatták Ausztráliát is.
• Pekingi előember v. korábban Sinanthropus pekinensis kínai egyedei nagyobb agykapacitással (akár 1330 cm3), lapátszerűen kivájt belső oldalú felső metszőfogakkal, sagittalis taréjjal és lapos orrgyökökkel bírnak^[2], valamivel „fiatalabbak” (250 000-1 millió év között) a jávai leleteknél. Ők már nem Ergasterek, hanem anatómiailag fejlettebb Erectus mongoloid anatómiai sajátosságokkal (Lantiai ember, Yuanmou ember, Nanjing ember). Ha Európában kerültek volna elő, akkor archaikus sapiensnek tartanák az afrikai eredethívők. Mindenesetre a mongoloid sajátosság miatt szerintem velük itt már megérkeztünk a mai kínaiak őséhez. Az afrikai népek után bátran kijelenthetjük, hogy ők a legrégebben helyben lakó népek.

 [1] Elképzelhető olyan verzió is, hogy egyes acheuli kőeszközök használat, újraélezés során „romlottak vissza” Olduvai eszközökké, tehát a kőeszközök dinamikája kétirányú lehetett. A Mode I Olduvai eszközöket lsd. az előző 5. fejezetben

[2] Ez ma is mongoloid sapiens sajátosság

Számtalan önkényes kritérium között a legfontosabbb a két lábon járás, az eszközkészítés (és nem használat!) és bizonyos agytérfogat elérése, ami megülönbözteti az embert. A két lábon való helyváltoztatás kialakulása oly sorsdöntő előrelépést képvisel az alkalmazkodásban, hogy joggal nevezhetnénk minden két lábon járó emberszabású majomfajt (hominina) „embernek”. Ezek az első - kezdetben még csak időnként két lábon járó- emberi lények még nem hasonlították hozzánk, ám a két lábon járás alkalmazkodási formája nélkül utódaik soha nem válhattak volna hozzánk hasonlóvá. Az emberősök tekintetében még nagy a bizonytalanság, egyesek szerint még korábbra tehető a hominidák ősének kialakulása, mint az jelenleg elfogadott. A később 700-800 cm³-ről 600 cm³-re leszállított határérték agytérfogat (cerebrális Rubikon, ami elválasztja a majmokat az embertől) elérése előtt már kialakult a két lábon járás, így őket is az emberfélék közé sorolják, bár az ő agytérfogatuk nem érte el a 600 cm³-t. A két lábon-járás (a homininákra jellemző hominizáció) Afrikában jelent meg először jelenlegi ismereteink szerint, és legalább 2-3 millió év telt el a felegyenesedés és az első kőeszközök készítése között. Bármilyen evolúciós hajtóerő hozta is létre a két lábon járó (hominina) emberszabású majmot, ennek nincs köze az eszközhasználat és készítés képességéhez. Az eszközhasználat a felszabadult kéz „mellékhatása” volt, de már az Oreopithecus (egy európai miocénkori hominoidea, lsd. előző fejezetben) – kézujj csontozatának anatómiája alapján – képes lehetett eszközhasználatra, legalább a mai főemlősökhöz hasonlóan. Persze a precíziós fogás, az ujjbegyek behajlításával és az I ujj opponálásával először az Australopithecusoknál jelent meg.

Az előző fejezetet a csimpánzokkal közös utolsó őseinkkel fejeztem be, akik kb. 7-8 milló évvel ezelőtt kettéváltak: az egyik ős az őserdőben maradt, ahol inkább a fákon növényekkel táplálkozott, míg a másik fokozatosan a szavannákra (és a földre) költözött (vagy a Nagy hasadékvölgy miatt inkább kényszerült), és fogyasztható növények híján egyre inkább vadászó v. dögevő életmódot folytatott. Az előbbiek a mai emberszabású majmok, az utóbbiak pedig az emberek ősei voltak. Persze a klimatikus kényszerítő körülmények az egész bolygón jelen voltak, tehát ilyen értelemben bárhol végbemehetett ez az evolúciós ugrás, de a Kelet-afrikai Nagy Hasadékvölgy geológiailag is életmódváltoztatást követelt meg a szavannákon maradtaktól. Továbbá itt kerültek elő a legrégebbi maradványaink is, tehát ez a forgatóköny tűnik a legvalószínübbnek.

Ezen utóbbi - szavannákra kényszerült - pliocén őseink az első homo/hominineknek (hominini) tartott pre-australopithecusok – tehát már közelebbi emberősök – a Sahelanthropus, Orrorin és Ardipithecus voltak. Tehát velük újra Afrikában vagyunk (ezzel az előző fejezetben említett korábbi őseink Eurázsiai megjelenésére utalok). E három jelölt a miocén-pliocén határán élhetett Afrikában, ők már tisztán a homo-k (azaz a mi) ősei voltak, feltételezhetően már tudtak időnként kétlábon is közlekedni. A Sahelantropus besorolása a legvitatottabb, még az ember-csimpánz utolsó közös ősének tartják (LCA=last common ancestor), a csimpánzokétól is kisebb volt az agytérfogata. Az Orrorin tugenensis (Eredeti ember vagy Millenium man) a kenyai Tugen hegység után kapta nevét. (Nem feltétlen pre-australopithecus, akár sorolhatnánk a többi kortárs Australopithecus közé is, de az Australopithekusokat némelyek kihalt oldalági fajnak tartják, tehát evolúciós zsákutcának). De mégis, anatómiailag inkább az Orrorint tekinthetjük ősünknek, mint a Sahelantropust, de még viták folynak a hivatalos besorolásról. Szintén a miocén-pliocén határán az Australopithecusok kortársaként élt Ardipithecus kadabba (kb. 5.5 millió éve élt) és utódja, a 4,4 millió éves Ardipithecus ramidus az Orrorin utáni faj lehetett, az etióp Afar régiójában, az Awash folyó mentén, az Alayla nevű lelőhelyen kerültek elő maradványai. Főként fákon élhetett gracilis csimpánzszerű lény volt, aki képes volt két lábon is közlekedni. Bár a nagylábujja majomszerűen abdukáló volt, a hüvelykujja már hozzánk hasonlóan opponálható volt. Kb. 120 cm magas, max. 50 kg lehetett.

Humán családfa a Humanorigins.si.edu oldalról

Az Alsó Paleolitikum

A paleolitikum vagy őskőkorszak az első emberelődök megjelenésétől - technológiai szempontok alapján pontosabban azok eszközhasználatától - az írásbeliség megjelenéséig tartott. Szőrszálhasogatásként ugyanezen időszakra a paleolitikum megjelölés csak Eurázsiában használatos, Afrikában Kőkorszakról (Stone Age) beszélünk. Az emberiség történetének 99,5%-a is a paleolitikumra esik. Kb. i.e. 2,5 millió (újabban 3,3 millió év a kenyai Lomekwi leletek miatt) évvel ezelőtt kezdődött valahol Afrikában, amikor elődeink fejlődésük során eljutottak arra a pontra, amikor – igaz csak kezdetleges – kőeszközöket kezdtek használni, azokat alakítani különböző tevékenységeik elősegítésére. Ez régészetileg leghamarabb az alsó paleolitikumra tehető, kb. 2,5 millió évvel ezelőttre, lényegében a pleisztocén földtörténeti kort öleli fel. Kb. 300 000 évvel ezelőttig tartott. Eszközeivel és a szociális képességeinek köszönhetően az ember egyre nagyobb területeket vett birtokba, egyre inkább kiszorítva a fejletlenebb elmaradottabb elődeit. Közép-Kelet-Afrikából indulva Homo Habilisként (lsd. mindjárt) először belakta Afrika megélhetésre alkalmas területeit, majd eljutott a Közel-Keletre is (amit klíma és élőhely viszonylatában tekinthetünk akkoriban Afrika részének, kiterjedésének is). Homo Erectusként (lsd. következő fejezetben) további fejlettségének köszönhetően már eljutott Eurázsia déli, lakható, jéggel nem borított részeire. A klimatikus viszonyok fluktuációjával párhuzamosan többször kényszerültek a délibb területeken menedéket keresni, sőt valószínűleg többször el is tűntek az Afrikán kívüli területekről, de a javuló viszonyokkal innen kolonizálták újra és újra a világot több hullámban (Homo Heidelbergensis, Homo Sapiens Neanderthalis, Homo Sapiens, ezeket lsd. a későbbi fejezetekben), a technikai fejlődésnek (Középső és Felső Paleolitikum) is köszönhetően, egyre újabb területeket birtokba véve és szinte korlátlanul szaporodva.

Kommunista történészek idealizált rendként képzelték el az ősközösséget, ahol a termelőerők, termelőeszközök és megtermelt javak közösek voltak és egyenlően kerültek elosztásra. Bullshit! Semmikor sem beszélhetünk egyenlőségről már csak a nemi és korkülönbségek miatt sem. Ha csak a családot nézzük, akkor is volt egy megkülönböztetett előjogokkal (később örökölhető tisztség) bíró vezető, akár matriarchális akár patriarchális társadalomról beszélünk. Viszont, ha a családok egymáshoz való viszonyát nézzük a neolitikum kezdetéig valóban egalitárius társadalmat látunk, bár az egyenlőtlenség – még nem intézményesített formában - magvai már felismerhetők voltak korábban is, csak az esetleges individuális különbségeket, egyenlőtlenségeket a családon belül kompenzálták, pufferelték. Legelőször az ősközösségi társadalmak alakultak ki még a paleolitikum idején, ezt a lépcsőfokot minden nép végigjárta. Kialakult a kezdetleges eszközhasználat, az idő előrehaladtával a beszéd és a magántulajdon, az első telepek - kezdetben csak ideiglenesen, szezonálisan lakott – települések, ahol már a háztartás jelenthette az alapvető szociális egységet. Az első telepek gondosan megválasztott helyen létesültek, közel az ivó és öntöző vizet jelentő folyamokhoz – melyek védhető határt, összekötő útvonalat és később szállítási lehetőséget is teremtettek egyben - táplálékforráshoz, de a közvetlen áradásoktól nem veszélyeztetett jól belátható, védhető magaslatokon. Később egyéb nyersanyagforrások és főbb kereskedelmi utak jelentettek prioritást. Ezek annyira kedvező fekvésű, ideális terepviszonyok voltak, hogy a későbbi évezredek folyamán is ugyanitt építkeztek, az előző korok rétegeire. De ezzel most messzire szaladtam, ne rohanjunk olyan gyorsan.

Az Australopithecus

Továbbra is Afrikában vagyunk, ahol – mint korábban említettem - még a pliocénban kialakult a félig felegyenesedett Australopithecus (latin-görög „déli majom”) v. a későbbi Paranthropus („ember melletti”, azaz kortársai voltak a Homo erectusnak) v. Zinjanthropus (Zinj v. Zanj Kelet-Afrika arab neve), v. Plesianthropus. Két típusa volt: néhány robusztus (Paranthropus) és több gracilis forma. Mintegy 4,2 millió éve jelent meg, és 1 millió éves a legkésőbbi ismert leletük (az A. robustus). Ők, mint a praeanthropusok v. majomemberek, a pliocén-pleisztocén korban éltek, de egyesek oldalági evolúciós zsákutcának tartják. Persze csak besorolás kérdése, ha a fentebb említett Ardipithecust is idesoroljuk. (Az Ardipithecus mellett ezen időszak egyéb Australopithecus alfajai: az Afarensis és a Garhi is esélyes anatómiája alapján, hogy a homo fejlődési sorhoz soroljuk). Emellett a vitatott besorolású Homo Rudolfensis (lsd. e fejezet végén) az A.Afarensis leszármazottja lehet, aki talán beilleszthető a homo fejlődési sorba.

A két lábon járás és az eszközhasználat

Az éghajlatváltozások már körülbelül 11-10 millió évvel ezelőtt érintették az erdőket Kelet-és Közép-Afrikában létrehozva olyan időszakokat, ahol nyitottak lettek megakadályozva az utazást a fakoronán keresztül. Ehhez hozzájárult a Kelet-afrikai Nagy Hasadékvölgy által az Alsó Paleolitikumra megváltoztatott környezet, melyben az előnyösebb tulajdonságok növelték a túlélési esélyeket, illetve izolálta egymástól a különböző fajokat. Ekkor zajlott a Biber/Brüggen v. Pre-Tegelen (a német Biberbach folyó és Tegelen holland város után)/Maud (Antarktisz) glaciális 2,5-2,1 millió év között, és ekkor tetőzött a pliocénban megkezdődő Messinai-sókrízis (lsd. a 2. fejezetben). Szintén ekkorra tehető a nagyméretű ragadozók (pl. óriásmenyét, óriás hiéna, kardfogú tigris) eltűnése a környékről, és az általuk üresen hagyott ökológiai fülke az emberfélékre várt (persze Eurázsia és Afrika többi részén ezek a nagyragadozók tovább éltek). Közben ilyen időkben a proto-homininek egyre nagyobb területen kezdtek függőlegesen járva menni, ami előnyhöz juttatta őket a szavannákon: kezüket szabadon használhatták, hamarabb észrevették a ragadozókat, de a fákon is ügyesen boldogultak, I lábujjuk még szétterülő volt. (Mások szerint a vízi életmód vezetett a felegyenesedéshez, mivel így könnyebb volt levegőt venni, de ez nem bizonyított). Emellett energetikailag a lassú séta kevesebb energiát igényelt, mint a négylábon közlekedés, továbbá a felegyenesedett testet kevesebb direkt napsütés érte, ami termoregulációs szempontból volt előnyös. Az Orrorin, Sahelantropus és Ardipithecus (pre-australopithecusok, ld. fentebb) fajok 6-7 millió évvel ezelőtt már feltételezhetően időnként 2 lábon jártak. (Az akkori kortárs flóra és fauna alapján feltételezhetően esőerdőben éltek, tehát nem feltétlen a szavannaszerű környezet váltotta ki a kétlábon járást). Akármi is volt a felegyenesedés oka, bizonyos, hogy „felszabadult” a kéz és még alkalmasabb lett a szerszámhasználatra, mint az emberszabású rokonoké. Az eszközkészítéshez szükséges evolúciós ugrás az agy mellett a hüvelykujjban keresendő, hiszen a mai csimpánzok képtelenek az I ujj tökéletes abdukciójára, és a precíz fogásra. Az eszköztáruk kizárólag élelmiszer-feldolgozásra (húsvágás, csontvelő kinyerése) szolgált, egyetlen vadászeszköz sincs köztük. A megváltozott élettér rákényszeríthette őket, hogy más élelem után nézzenek: pl. a földalatti gumókhoz fejlettebb kézhasználatra volt szükség, és nem utolsó sorban eszközökre (pl. ásóbot). A mellső végtagok növekvő ügyessége sok funkciótól mentesítette a fogakat, ez elősegítette, hogy a fogazat és robosztus rágóapparátus az emberhez hasonlóan visszafejlődjön. Szükség volt a kezekre az esetlenebb újszülöttek ellátása során is. A fogak méretének és szerepének, valamint a fej tartásához szükséges izomzatnak a csökkenése egyidejűleg hatott a koponya felépítésére is, többek között csökkentette az erős szemöldökívek szükségességét. Fogazatuk alapján azonban az australopithecusok döntően még növényevők voltak.

Australopithecusok elterjedési területe az en.wikipedia.org oldalról

Az Australopithecusok annyira átmeneti jellegűek, hogy besorolásuk és fajaik körül állandó viták zajlanak, a csoport emberré válásban betöltött szerepében nincs teljes tudományos konszenzus, helyesebb az ősember megnevezés helyett inkább csak majomembernek v. előembernek (praeanthropus) nevezni őket. A Sahelanthropusoktól kezdve az Australopithecusok kihalásáig eltelt közel 5 millió év alatt az agytérfogat lényegesen alig változott, viszont a korai homo-któl a mai ember megjelenéséig eltelt kb. 2 millió év ugrásszerű agynövekedést eredményezett. Jóllehet az agy volt az az eszköz, amely az embert a biológiai uralomhoz segítette, mégis úgy látszik, hogy távoli hominida őseink elkezdtek felegyenesedni, mielőtt agyuk jelentősen meghaladta volna méretében a nagy emberszabású majmokét. A két lábon járás közvetett bizonyítéka egy tanzániai 3,5 millió éves megkövesedett lábnyom (Laetoli, lsd. Tanzániában), de a koponyaalapi Öreglyuk helyzetének és a gerinc, medence, valamint az alsó végtagok morfológia változásai is ezt erősítik. Az Australopithecusok a készen talált tárgyakat használták eszközként, csak minimálisan módosították, de még nem készítettek saját eszközt. A szexuális dimorfizmusuk is kifejezett volt, a mai emberhez képest jóval hamarabb értek. Kb. 1 m magasak és 30-70 kg-osak lehettek, agytérfogatuk 300-530 cm³ közötti volt, és max. 50 évig élhettek. Orrcsontjuk még nem fejlődött ki, a mai emberszabásúakhoz hasonló lapos orruk volt. A környezetükre gyakorolt hatásuk csekély volt, a mai csimpánzokhoz hasonlóan naponta új ágakból, levelekből készíthették szálláshelyeiket, nem hagytak maradandó nyomokat. Az Australopithecusok Afrikát még nem hagyták el, csak a szubszaharai Afrikát „hódították” meg. Dél-Afrikába is csak kb. 3-3,5 millió éve jutottak el, amire a kelet-afrikai környezet megváltozása kényszeríthette. Mindenesetre náluk már genetikailag kimutatható a neuronok bizonyos fejlettségi foka, ami alapján egyértelműen a mai ember őseként tekinthetnénk rá, de az utólag felfedezett 6-7 millió évvel ezelőtti Sahelantropus, Orrorin és Ardipithecus fajok (pre-australopithecusok, lsd. fentebb) nagyobb hasonlatosságot mutatnak hozzánk.

Homo Habilis

De menjünk tovább. A helyszín még mindig Afrika. Kb. 2,3 millió évvel ezelőtt – tehát az Australopithecus kortársaként – egyszer csak megjelent a Homo Habilis („ügyes ember”) átmenetet képezve az Australopithecusok és a Homo erectus között. Az Archanthropusok v. előemberek[1] első képviselője volt Kelet és Dél-Afrikából. Közben ekkor zajlott Észak-Európában a Duna/Eburon (az egykori kelta törzs után) v. Pinnau/Baventian v. Pre-Pastonian (Angliában) glaciális 1,8-1,4 millió évvel ezelőtt, és ennek megfelelően itt egy szárazabb interstadiális keserítette az életet. Kezdetben úgy tartották, hogy a Habilis maradt Afrikában, aztán jöttek az indiai Masol leletei Északnyugat-Indiában, a Siwalik hegység lábánál, ahol meglepően korai, 2,5 millió éves kőeszközök és zsákmányállatcsontok kerültek elő, rajtuk kőeszközökkel ejtett bemetszésekkel, ami a zsákmány feldolgozására utal (vagy a datálás kérdéses, vagy helyben fejlődött alakról beszélünk, ami gyökeresen felborítja az eddigi afrikai központú evolúciós elméletet).

Az olduvai kovakőkultúra

A Homo Habilis nevét azért kapta, mert ezt a fajt vélték az első kőeszközkészítő emberfélének (az Australopithecus igazából csak a keze ügyébe kerülő köveket, ágakat, csontokat használta fel, amit készen talált, nem módosított rajtuk). Szinte bizonyos, hogy hozzájuk köthető az Olduvai (v. Olduwan) pattintott kőkultúra 2,6-1,4 millió évvel ezelőtti periódusban, mely a tanzániai lelőhely, az Olduvai szurdok után kapta nevét. E technika Kelet-Afrikában alakulhatott ki, a legrégebbi, 2,6 millió éves olduvai kőeszköz Etiópiából (az Omo völgyében, Gona lelőhelyen) került elő, és innen rajzott szét a használói által. Hasonlóan közeli korú korai kenyai (alliteráció😌) leletek (pl. Koobi Fora 2 millió éves leletei) ismertek, és az etióp (Gona, Bouri, Hadar, Omo kb. 2,5 millió éves leletei) Rift völgyben is kerültek elő hasonló eszközök. Dél-Afrikába kb. 2 millió évvel ezelőtt jutott el e kovakőkultúra. Észak-Afrikában kb. 1,8 millió éves a legrégebbi lelet, ide az Erectusokkal juthatott el (Ain Boucherit, Algéria). Kenyai variánsa Koobi Fora lelőhelyen (a Turkana-tó keleti partján) a Karari ipar volt 1,5-1,2 millió évvel ezelőtt. Az Olduvai kultúra már jóval szélesebb körben: egész Afrika, Dél-Ázsia, Közel-Kelet és Európa területén elterjedt volt később az Erectusoknak köszönhetően (Kína területén egészen 40 000 évvel ezelőttig az Olduvai maradt a domináló technika). A jégkorszakok miatt Európába jutott el legkésőbb az Olduvai, szintén az Erectusoknak köszönhetően, itt először Abbewilli (v. korábban Chellesi v. Stellenbosch, a névadó lelőhelyeket lsd. Franciaországban és Dél-Afrikában) névvel illették. Annyit elég tudni róla, hogy a Habilist követő fajok is előszeretettel használták még e kőmegmunkálási technikát, leggyakrabban a kavicsokból szándékosan, vagy véletlenül készült az eszköz, melyekből szilánkok hasadtak le (Clark szerinti Mode I), de mindig csak egyik oldalon voltak megmunkálva. Az eszköztár kizárólag élelmiszer-feldolgozásra (húsvágás, csontvelő kinyerése) szolgál, egyetlen vadászeszköz sincs köztük. Az idő előrehaladtával észrevehető volt némi fejlődés a technikában, az ún. kifejlett Olduvai (v. pre-acheuli) már emlékeztetett az acheuli technikára (de ez a technika/kultúra már az Erectusokhoz köthető, lsd. következő fejezetben). (Elképzelhető olyan verzió is, hogy az Erectusoknál egyes acheuli kőeszközök használat során „romlottak vissza” ún. kifejlett Olduvai eszközökké, tehát a kőeszközök dinamikája kétirányú lehetett, talán ezért találni Erectus kontextusban Olduvai eszközöket).

A Homo Habilis elterjedési területe a pleistoproject.wordpress.com oldalról

A Habilis agytérfogata nagy volt testéhez képest (a mai ember agytérfogatának kb. a fele, kb. 600–800 cm³), kisebb testsúlyú és méretű volt, mint az Australopithecusok, kb. 1,2-1,4 m magas volt, testsúlya 30-50 kg között lehetett. A térdét - az Australopithecus fajokkal ellentétben – már teljesen egyenesen ki tudta nyújtani, kezei is ügyesebbek voltak, mint kortársaié, de felső végtagjai csimpánzszerűen hosszabbak voltak még. Két lábon tartósan tudott járni, eszközöket készített, de javarészt fán lakó volt még. Valószínűleg már ismerték az állatbőrből készített iszákokat, és talán az egyszerűbb védőtetőket is, a nemi dimorfizmus is még jelentős volt. Folytatódott a látványos trend: a fogazat visszafejlődése. Feltehetően az eszközök tették lehetővé a táplálék előzetes „feldolgozását”, így többé nem kellett a brutális rágóapparátus. A habilineknél a csoportméret tovább növekedett és 60–70 körüli lehetett. Nagy valószínűséggel inkább dögevők voltak a vegyes táplálkozás mellett. Az elhullott, vagy elejtett állatok húsának lefejtéséhez, csontvelőjének kinyeréséhez eszközökre volt szükség, több és változatosabb táplálékhoz jutottak a kézhasználattal, ami szintén az agyuk fejlődését mozdította elő. Persze voltak kezdetben nem várt mellékhatások is, pl. a ragadozó állatok májának elfogyasztása A-hipervitaminózishoz, és végül halálhoz vezethetett. A fogazata alapján azonban döntően még növényevők lehettek. Mindezek ellenére megjelenésében csimpánzszerűbb lehetett az Australopithecusoknál is, de talán az Australopithecusok és a Habilisek szaporodhattak egymással (ami csak itt Afrikában mehetett végbe, tekintettel arra, hogy nem hagyták el az afrikai kontinenst). Becslések szerint kb. 100 000 fő lehetett a maximális populációjuk.

Vitatott besorolású átmeneti egyedek

Itt említek meg három vitatott besorolású fajt (alfajt?) akik szintén lehettek köztes alakok az Australopithecusok és az Erectusok között:

1. A dél-afrikai Homo Gautengensis (Gauteng tartomány után kapta nevét) besorolása is vitatott (vagy Habilis vagy Australopithecus), félig fán lakó növényevő volt, már tűzhasználó faj lehetett Dél-Afrikában (bár a rendszeres tűzhasználat és hússütés csak kb. 400 000 évvel ezelőtt terjedt el). Nem valószínű, hogy tüzet tudott gyújtani, de a „természeti tüzeket” hasznosíthatta. Maradványainak datálása hatalmas időbeli tartományt fednek le, körülbelül 1,8 millió évvel ezelőttitől akár 0,8 millió évvel ezelőttig élhetett, ezzel az Erectusok után a 2. leghosszabb ideig "regnáló" faj lenne.
2. A másik a szintén dél-afrikai Gauteng tartománybeli Homo Naledi. Több egyed sértetlen maradványát találták meg egy barlangi lelőhelyen, melyek hosszú időszak alatt halmozódtak fel minden egyéb melléklet nélkül, talán egyfajta kezdetleges temetkezési helyszínként szolgálhatott, ahová helyezték halottjaikat. E faj besorolása is vitatott, méreteit tekintve közelebb állt az Australopithecusokhoz, anatómiája alapján jobbára fán lakó volt, de egyértelműen tudott két lábon is közlekedni. Náluk kisebb agykapacitása már csak a Homo Erectus Florensisnek volt, de az nagyon távol, egy indonéz szigeten élt izoláltan (lsd. következő fejezetben). Viszont a koponya és a fogazat morfológiája jobban hasonlított a modern emberéhez. Az összes egyed fogkopása azt tükrözte, hogy ételük homokkal, földdel, kavicstörmelékkel volt szennyezett. Ezek mosatlan gyökerekből és gumókból származhattak. Számtalan Olduvai és a fejettebb Acheuli kőeszköz (ezt lsd. következő fejezetben) is előkerült környezetükből. Az előkerült egyedeket szándékosan temethették el úgy, hogy bevitték őket a barlangba és elhelyezték őket. Mivel a barlang kivilágítatlan, az eltemetőknek mesterséges fényre lett volna szükségük a barlangban való navigáláshoz. A régészek arról számoltak be, hogy bizonyítékokat találtak tűzre, amelyek alátámaszthatják ezt az állítást, de ezidáig nem tették közzé. Egyes kutatók azt sugallják, hogy a Naledi keresztezett sziklajeleket is faraghatott egy temetkezési kamrához vezető folyosóba, de sok paleontológus megkérdőjelezi ezt az elméletet. Datálása is széles skálán mozog: 2 millió évtől 50 000 évvel ezelőttig kalibrálják. Agytérfogata és fogazata alapján az Australopithecusok és az Erectusok között foglal helyet.
3. A harmadik a Homo Rudolfensis (vagy Kenyantrophus Rudolfensis, a kenyai Turkana v. Rudolf-tó partján került elő, ahol számos más korabeli Habilis és Erectus homininnel élt együtt), kb. 1,9-1,6 millió év között élt. Besorolása szintén vitatott, lehetett Australopithecus vagy Habilis, de a Habilinektől jóval nagyobb méretű volt. Talán az Australopithecus Afarensis leszármazottja (ha ez igazolódik, akkor az Australopithecusok nem csak evolúciós zsákutcák voltak). Átlagosan körülbelül 160 cm magas és 60 kg súlyú lehetett, a nőstények pedig 150 cm és 51 kg voltak. Többen azzal érveltek, hogy a Habilisek hímjei lehettek, és a szexuális dimorfizmus miatt a méretbeli különbség. Agytérfogata már kb. 780 cm³ volt, tehát fejlettebb alak, de fogazata viszont jóval primitívebb, robusztus növényevő fogazat volt. Ugandában, Kenyában, Etiópiában, Malawiban és Kelet-Kongóban is kerültek elő maradványai a Nagy hasadék völgy nyugati árkában lévő tavak mentén. (Legújabb feltevések szerint az Erectusok nem a Habilis, hanem a Rudolfensis leszármazottjai.) Kőeszköz eddig nem köthető hozzájuk.

 [1]  Az Archanthropusok v. előemberek közé sorolunk minden az Australopithekusokat meghaladó korai homo fajt a Neandervölgyiek megjelenéséig, tehát a Homo Erectus (lsd. később) fajok is az Arcanthropusokhoz tartoznak.

A kora miocénben a növények elterjedésének vizsgálata még a szubtrópusi övek nagyobb kiterjedéséről tanúskodik, a növényzetet a füvek, perjék dominálták az erdők rovására. A mai növény flóra és madárfauna is ekkor alakult ki.

Vegetációs zónák a Harmadkorban (Frakes: Climate modes of the Phanerozoic)

Afrika vegetációs zónáinak változása (Haviland: Evolution and prehistory)

Európa vegetációi az utolsó jégkorszak maximuma idején (Burroughs: Climate change in prehistory)

A pliocén kezdetén még átmeneti felmelegedés kezdődött az előző fejezetben vázolt geológiai okoknak köszönhetően: a korszak elején még Nyugat és Közép-Európában is pálmák, magnóliák, ciprusok nőttek, északabbra a tűlevelűek domináltak. A pliocén legvégén már a sarkkörökön inneni eljegesedés is elindult, a klíma változása az erdők visszahúzódását és helyette a füves puszták, szavannák és sivatagok megjelenését hozta magával. A szárazabb klíma a trópusi fajok és a trópusi öv globális visszaszorulását eredményezte. A pleisztocén alatt váltakozó jégkorszakok-jégkorszakközöket kísérő éghajlati övekkel együtt a lombos növények a glaciálisok alatt a védett dél-mediterrán területekre húzódtak vissza, és az interglaciálisokban innen kolonizálták vissza a kontinenseket. A jégkorszaközökben jóval élhetőbb volt Földünk, a Szahara, Arábia, Levante és Egyiptom száraz wádijaiban a neolitikumig még folydogált szezonálisan némi víz.

A korábbi melegebb klímához szokott fajok nagy része a miocén végére kihalt vagy délre vándorolt. A korszak a madarak és az emlősök kora volt. Többek közt kb. 60 millió éve (ez még a paleogén) Észak-Amerikában kialakultak – ekkor még csak kutyaméretű – lófélék, majd Beringia időszakos szárazulatain átkeltek Ázsiába, kb. 12 millió évvel ezelőtt jelentek meg a mediterrán medencében. Innen viszonylag gyorsan jutott el a ló Észak-Afrikába.

A lófélék vándorlása a nebraskapublicmedia.org oldalról

Kb. 7 millió évvel ezelőtt jelentek meg az első valódi, kétagyarú elefántfélék Afrikában, és kb. 3 millió évvel ezelőtt (ez már a pliocén) eljutottak Eurázsiába. A pliocén alatt Afrikából bevándorolt elefánt/mamutfélék Eurázsiából ekkor a pleisztocén alatt kerültek át Észak-Amerikába az időszakosan kapcsolódó Beringi-földhídon keresztül. Végül a mamutok hamarabb haltak ki Ázsiában, de tovább éltek Amerikában, a lovak pedig ellenkezőleg: azt az európai hódítóknak kellett később visszatelepíteni. Az utolsó gyapjasmamut törpe verziója kb. 3700 évvel ezelőtt halt ki az Oroszországhoz tartozó Csukcs-tengeri Vrangel-szigeten. A teve kb. 25 millió évvel ezelőtt alakult ki Észak-Amerikában (lámával közös ősük már 40 millió évvel ezelőtt kialakult). A pleisztocén jégkorszakokban a nagyméretű, csordákban legelő növényevő emlősök dominálták a faunát, emellett a puhatestűek, ízeltlábúak, halak, kétéltűek és madarak világa is virágzásnak indult. A pleisztocén megafauna állatai (barlangi medve, barlangi oroszlán, kardfogú tigris, gyapjas mamut, gyapjas orrszarvú, óriás lajhár és kb. i.e. 400 000-10 000 közt az óriásszarvas, óriás tulok, Ausztráliában óriás kenguru és óriás futómadarak) voltak emberőseink táplálékai és vetélytársai is egyben. A jelentős zsákmányállatként gyakori szarvasfélék szinte mindig mindenhol jelen voltak, csak a jávor és a rénszarvas volt eredetileg amerikai, és került át Európába. A szintén jelentős szarvasmarhafélék Ausztrália és Dél-Amerika kivételével mindenhol jelen voltak. Az orrszarvú (főleg a gyapjas) a jégkorszaki legelők állata volt kezdetben, Amerikában még az emberek érkezése előtt kihaltak. A vízilovak Afrikán kívül csak az interglaciálisok alatt éltek, Amerikába sosem jutottak el (a kokainbárók evolúciójának köszönhetően ez ma már nem igaz). Az interglaciálisok alatt a vízilovak mellett krokodil, hiéna, elefánt, antilopok, majomfélék és leopárdfélék is kimerészkedtek Afrikából, egészen a mezolitikum időszakáig.

A főemlősök az emberhez vezető úton

A miocénben kb. 20-30 millió évvel ezelőtt válhatott külön a főemlősök rendjén (primates) belül a Hominoideák (emberszabásúak + az ember, angol apes) családja az óvilági keskenyorrú majmok (catarrhinae) ősi formáiból.

A főemlősök családfája (Lewin: Human evolution)

Ez valahol az egyiptomi Fajjum v. Csád v. a Kelet-afrikai Nagy Hasadékvölgy területén mehetett végbe, de a kétlábon-járás (a homininákra jellemző homininizáció) csak kb. 5-6 millió éve alakult ki, szintén valahol Kelet-Afrikában. A félmajmok (prosimians, mint a mai lemurok és lórik) Madagaszkáron és Ázsiában maradtak fenn a korai elszigetelődésnek köszönhetően. Majd a miocén közepe táján (kb. 15 millió éve) szárazföldi kapcsolat alakult ki Afrika és Ázsia között, így a korai emberszabásúak eljutottak Eurázsiába is.

A Hominoideák családfája (Hu.wikipedia.org) Pongidák=orángután (talán a kihalt Australopithecusok egy része is ide tartozik), Pan=csimpánz, Hylobatidák=gibbonfélék

A megannyi divergencia során a főemlősök – és azon belül a hominoidea/emberszabásúak - között is újabb és újabb fajok váltak külön, és fejlődtek tovább mai majmokká, vagy haltak ki, attól függően, hogy melyikük alkalmazkodott jobban az adott körülményekhez. Elárulom, végül mi kerültünk ki győztesen. Az eddig legkorábbinak vélt hominida/emberszabásúak – köztük őseinkkel - az első „Out of Africa”^[1] során kb. 15 millió éve elterjedtek Kelet és Dél-Afrikában majd az egész afrikai kontinensen, ezt követően az ekkor kiszáradóban lévő Tethys száraz medrén és a Gibraltáron keresztül Eurázsiában is. Ezek csimpánzszerűek és méretűek lehettek.

 Hominoidea családfa a hu.wikipedia.org oldalról

A korai miocén hominidák elterjedése (Cameron: Bones, stones and molecules)

Miocén kori hominoideák (Jurmain: Introduction to physical anthropology)

Ők voltak az első hominidák Európában (és Ázsiában)!!! Igaz, nagyobb részük mára kihalt evolúciós zsákutca volt, vagy a ma élő emberszabásúak ősei lehettek, de már genetikailag köztük voltunk mi is. Később a fokozódó lehűlés elől Eurázsiából Afrikába visszavándorolt leszármazottak vihették tovább a fejlődési vonalat, csak előbb „megmártóztak” egy kicsit Európában.

Hominoidák elterjedése a miocénban (Agusti: Hominoid evolution and climatic change in Europe) Az 1-el jelölt helyen mind Kelet (Sivapithecus), mind Nyugat-Eurázsia felé vándorolt a Kenyapithecus/Rudapithecus. A 2-es helyszín lehetett a Dryopithecus, Ouranopithecus/Graecopithecus, az innen Közép-Európába mutató szaggatott irány az Oreopithecus útvonala, valamint a Kenyapithecus Afrikába tovább vándorlásának iránya, a 3. esemény, az ember kiválása a főemlősöktől már Afrikában zajlott

Tehát főemlősök (Primates) rendjén belül a Hominoideak (emberszerűek: az emberszabásúak + az ember) öregcsaládja kb. 20-30 millió évvel ezelőtt vált ki, majd a gibbonoktól (Hylobatidák) is "megszabadulva" maradt az emberfélék (Hominidák) családja, melynek egyedei az ember, a gorilla, az orángután (Pongo) és a csimpánz (Pan) közös ősei voltak. Majd sorban az orángután, gorilla és legvégül kb. 7-8 millió évvel ezelőtt a csimpánz is külön útra kelt: az egyik csoport az őserdőben maradt, ahol inkább a fákon növényekkel táplálkozott, míg a másik fokozatosan a szavannákra (és a földre) költözött (vagy a Nagy hasadékvölgy miatt inkább kényszerült), és fogyasztható növények híján egyre inkább vadászó v. dögevő életmódot folytatott. Az előbbiek a mai emberszabású majmok, az utóbbiak pedig az emberek ősei voltak.

[1] Az első, Out of Africa I. hivatalosan a Homo Erectus, az Out of Africa II. pedig a Homo Sapiens afrikai kivándorlását jelöli. A korai archaikus Sapiens a Közel-Keletig jutott, majd kihalt, végül az Out of Africa III során az anatómiailag modern ember ismét és véglegesen kolonizálta az Afrikán kívüli világot

A 2. fejezetben megérkeztünk a pleisztocén jégkorszakokhoz, ahol láthattuk, a glaciálisokhoz vezető utat az előző miocén és pliocén korok kövezték ki. Tehát nem hirtelen, egyik pillanatról a másikra alakult ki. Itt csak a ténylegesen a pleisztocén (kb. 2,5 millió évvel ezelőttől 12 000 évvel ezelőttig terjedő) korban végbe ment geológiai történesekre térek ki. Ekkora tehető fajunk történelmének több mint 90 %-a, a paleolitikum, melyről fele annyit sem tudunk, mint az utolsó 10 %-ról.

A jégkorszakok „anatómiája”

Mi vezetett a jég meghízásához, majd mi fordította meg a folyamatot minden interglaciális alatt? Talán a következő tényezők – melyek egy része Földön kívüli, csillagászati eredetű - magyarázatot adhatnak a kérdésre:

1. A napfolt aktivitások és a napkitörések kb. 11,2 éves ciklust mutatnak. Egy-egy kitörés során nem csak elektromágnesesség, hanem hő is intenzívebben éri a Földet.
2. A Föld pályája mind a mai napig periodikusan módosul – az ekliptika és a Föld forgástengelye által bezárt szög és a precesszió változik (Milankovics-ciklus, a szerb csillagász után v. Milankovics-Bacsák, Bacsák István magyar tudós után, v. Croll-Milankovics ciklus) - így megváltozik a napsugárzás beesési szöge, és egyben annak hőhatása is. Gyakorlatilag kicsiben ugyanezt látjuk az évszakok változásakor is.
3. Bizonyos légköri anyagok jelenléte vagy hiánya akadályozhatja a napsugarak behatolását – ezzel lehűlést okozva – vagy visszaverődését – ezzel extrém felmelegedést okozva. Több kimutatható meteorit becsapódás v. óriási vulkán kitörések (indonéz Toba, amerikai Yellostowne, újzélandi Taupoi, tádzsik Karakul, Izland) utáni szálló por akadályozta a napot (nem úgy, mint az üvegházhatású gázok, mint pl. a CO2, melyek a visszaverődést gátolják és felmelegedést okoz). Például az alsó és középső pleisztocén határán (kb. 800 000 éve) a mai Laosz és Kambodzsa területére becsapódott egy nagyméretű kisbolygó, ami hasonló hatást váltott ki globálisan is. Hasonlóan emelte a szálló por koncentrációját a glaciálisok alatti szárazság.
4. A Messinai-sókrízis (lsd. a 2. fejeztben a miocénnél) kapcsán kiszáradt Földközi-tengeri medencében lerakódott só óriási mennyisége kivonódott a világóceánból, amelynek sótartalma így jelentősen csökkent, ez pedig emelte annak fagyáspontját (könnyebbé tette a befagyást) és így hozzájárult jégkorszakok kialakulásához.
5. A pliocénben összekapcsolódott Észak és Dél-Amerika megszűntette az Atlanti- és Csendes-óceán közvetlen kapcsolatát, amelyen a kisebb sótartalmú Csendes-óceánból meleg tengervíz áramlott az Atlanti-óceánba. Az emiatt legyengült Golf-áramlat is elősegítette a lehűlést. Hasonlóan az egyre inkább kiemelkedő Indonéz szigetvilág akadályozta az Indiai és Csendes óceánok közti áramlást. Később az általános lehűlés is csökkentette a hőmérsékleti különbség által is fenntartott áramlati gradienst, így az áramlatok lecsökkentek, vagy meg is szűntek. A kialakult jégmezők tovább módosították az áramlásokat.
6. A CO2 mint fontos üvegházhatású gáz hiánya lehűlést, többlete – mint ma is látjuk – felmelegedést idézhet elő. Elképzelhető, hogy idővel a vulkanikus CO2 termelést meghaladta a burjánzó növényzet CO2 fogyasztása, majd annak kiürülésével - és a hideg klímának is köszönhetően - a növényzet visszafejlődött. Így viszont idővel a vulkanizmus fokozatos CO2 újratöltődéshez, felmelegedéshez vezetett, ami ciklikus vegetáció burjánzáshoz is vezethetett végül. Ezek a ciklusok is hozzájárulhattak a glaciális-interglaciális ciklikussághoz, azok elmélyüléséhez.
7. Az újonnan kialakult magashegységek akadályozták a déli meleg légáramlatok északra terjedését, továbbá eső és szélárnyékban tartották a túloldalt, elősegítve a gleccserek fennmaradását.
8. Maga a fehér hó és jégmező is visszaveri a napsugarakat (albedo), tovább erősítve a lehűlést, de ez a jelenség csak a már meglévő jég elmélyítésében játszhatott szerepet.
9. Nem utolsó sorban a mai helyükre került kontinensek teremtették meg a fizikális lehetőségét a jég kialakulásának.

A Milankovics-Bacsák ciklus durva összefoglalása a web.archive.org oldalról

A pleisztocén jégkorszakok a hu.wikipedia.org oldalról

A pleisztocénnal már annyira közel kerültünk az első emberekhez, hogy itt már kontinensenként foglalom össze a fontosabb geológiai változásokat.

Ázsia (és Ausztrália)

A Közel-Kelet, mint híd Ázsia, Európa és Afrika között mindig is kiemelkedő jelentőségű volt. Geológiai és régészeti vonatkozásban Európához hasonlóan igen alaposan feltárt, bőséges irodalmat találni róla. A korai ember vándolásai során stratégiai jelentőségű helyszíneket igyekszem jobban górcső alá venni.

Plesiztocén Jordán link.springer.com oldalról

Még 3,5 millió évvel ezelőttig az egész Jordán árkot többször elárasztotta a Mediterrán tenger, illetve a Jordán-Holt tenger vízrendszere összeköttetésben állt a tengerrel a Jezréel völgye és a déli Beer Sheva völgye mentén, és összefüggő vízfelületet alkotott: a Sedom lagúnát. Majd kb. 2,5 millió évvel ezelőttre az Afrikai kőzetlemez megemelkedett az Arábiai lemezhez képest, megszűntetve az összeköttetést a tengerrel, így kialakítva a maihoz képest nagyobb, még összefüggő Amora-tavat kb. i.e. 750 000-135 000 között, a Samra-tavat kb. i.e. 135 000-70 000 között. Majd i.e. 70 000-től 15000-ig a Lisan-tó foglalta el a Rift völgy (a Nagy-hasadékvölgy a Kelet-Afrikai árokban) nagy részét, magába foglalva a Genezáreti-tavat, a Holt-tengert, illetve attól délre az Arava völgyére is kiterjedt. A Lisan arabul „nyelv” -et jelent, a tó alakja után (a jordán Lisan félsziget osztja ketté a Holt-tenger medencéjét). A Lisan-tó vízszintje magasabb volt a mainál, de még maximális vízszintje – kb. 25 000 éve - is a tengerszint alatt volt 165 m-el. Ennek száradása során kb. 15 000 éve alakult ki a mai Holt-tenger egyre apadó vízszinttel és növekvő sókoncentrációval, valamint a Galileai-tenger.

A Perzsa-öböl és a Vörös-tenger a) jelenleg, b) a jégkorszakok alatt az onlinelibrary.wiley.com oldalról

A Vörös-tenger alacsonyabb szintje a Bab el Mandeb kb. 15 km-es szorosán keresztül könnyen átjárható volt, a Perzsa-öböl szinte teljesen száraz volt.  Ázsia többi részét sem hagyta érintetlenül a pleisztocén: A jégkorszakok csúcsán összefüggő szárazföldet alkotott a Délkelet-ázsiai szigetvilág és Indonézia (Szunda-föld és Wallacea); Indonéz szigetek és Ausztrália; a Fülöp-szigetek; Japán és az ázsiai kontinens. Kb. 70 000 évvel ezelőttre keltezhető az indonéz Toba vulkán egyik jelentős kitörése, mely szintén befolyásolhatta az akkori klimatikus viszonyokat a jégkorszakok mellett.

Pleisztocén Délkelet-Ázsia és Ausztrália a humanorigins.si.edu oldalról

Európa

Ekkor még vulkánok működtek a Francia-középhegységben, a székely Hargitában, Morvaországban és Sziléziában, és már aktívak voltak a cirkumpacifikus rendszer vulkánjai, a Nápoly melletti Campi Flegrei vulkánjai és a Vezúv (kb. 40 000 éves) valamint az Etna (kb. 700 000 éves) is. Kb. 52 000 évvel ezelőttre tehető az izlandi Z2 vulkán kitörése.

Doggerland a pangea.blog.hu oldalról

A jégkorszakok maximuma alatt összefüggő szárazföldet alkottak a Brit szigetek, Doggerland és Európa; Baleár szigetek; Szardínia, Korzika, Szicília és az Appennini-félsziget. Az első kimutatható gleccserek az Alpok déli oldalán – az északi árnyékos oldallal ellentétben - csak később, kb. 800 000-től jelentek meg. A periodikusan visszahúzódó-előrenyomuló jég itt is formálta a felszínt, periglaciálisan pedig tavak (Garda, Comoi, Genfi, Bodeni) alakultak ki. A jég legnagyobb kiterjedésekor Britanniában a Temzéig, a kontinensen a 40. szélességi fokig, Oroszországban a Don-Dnyeper területéig ért. Az Alpokban a hóhatár a mainál 1200 m-el lejjebb volt, a gleccserek a völgyekben húzódtak tova, a hegységek előterében egyesültek, és 100 km-nyi távolságra hatoltak. Az észak-amerikai Cordillerai és a Laurentide jégmező, az európai Fenno-skandiai jégmező a Brit-szigetekkel, az Alpok és Szibéria összefüggő jégtakarót alkotott az Északi-sarkkal. A jégkorszakokat a hidegen felül a szárazság és az erdők csökkenése is jellemezte, a puszták, a tundra öv pedig jóval nagyobb területet foglaltak el. Az interglaciálisok alatt pedig fordítva, a trópusi, a mérsékeltövi és a tajga erdők jóval északabbra nyúltak és nagyobb területre terjedtek ki. A Balti tenger a pleisztocén Eridanos ősfolyó jégárak által kiszélesített medrében alakult ki a holocénben, két meder: a Botteni és a Finn-öböl összefolyásával.

A Balti-tenger evolúciója

Európa az utolsó glaciális maximuma idején a blogs.egu.eu oldalról

Majd az utolsó jégkorszak elmúltával 14-16 000 évvel ezelőtt kezdett el fluktuálóan olvadni a jég és dinamikusan emelkedni a tengerszint, és alakította ki végül a kontinens mai arculatát. Kb. i.e. 6000-re, a Dover-szoros földhídját is erodálta a lefolyó víz, és vált külön Anglia, merült el Doggerland. A Márvány-tenger a pleisztocén jégkorszakok nagyobb részén kiszáradt, majd csak kb. i.e. 5300 körül létesült kapcsolata a Fekete-tengerrel a mai Boszporuszon és keletebbre az Izmiti-öbölnél is. Az Égei-szigetvilág közel összefüggő szárazulatot alkotott a Balkán-félszigettel és Anatóliával. A Földközi-tenger is a kb. 22 000-18 000 ezer évvel ezelőtti utolsó glaciális maximum alatt volt a legalacsonyabb, 120-130 méterrel lejjebb volt a vízszint, a szigetvilága többé-kevésbé összefüggő szárazföldet alkotott a félszigeteken keresztül a kontinenssel. Ekkor a Balkáni hegységben (még a Peloponnészoszon is) és a Kárpátokban is előfordultak helyenként gleccserek. I.e. 18 000 utáni lassú olvadás igen lassú vízszintemelkedést okozott, 13 000 évvel ezelőtt is még a maihoz képest 120 méterrel, i.e. 11 000 körül pedig még 50-60 méterrel alacsonyabban állt (Bolling-Allerod periódus kb. 15,000–13,000 B.P.). Jelentős olvadás és vízszint emelkedés kb. 15 m/év vízszintemelkedéssel ezután vette kezdetét teret és alapot adva a vízözönlegendáknak, melyet a Younger Dryas kis jégkorszakának lehűlése szakított meg átmenetileg kb. i.e. 12 500-11 500 között.

Afrika

Az afrikai magas hegységek (Kenya, Kilimandzsáró, Ruwenzori, Etiópia, Atlasz) gleccserekkel borítottak voltak a glaciális maximumok alatt, a többi területet szárazság sújtotta, kiterjedt szavanna és sivatagi övvel, zsugorodott trópusokkal, a nagyobb tavak is felszáradtak. Az interglaciálisok alatt pedig fordítva: az ekkor javuló klimatikus viszonyok még a legszárazabb területeken is élhető szavannakörnyezetet teremtettek átmenetileg, de legalább is korridorként összeköttetést a távolabbi területek felé. A pliocén kori proto-Földközi tenger – különösen az interstadiálisok alatt – megemelkedett vízszintje a Nílus völgyében egészen a felső-egyiptomi Kom Ombo-ig behatolt. Ezzel a később virágzó korai civilizációnak otthont adó termékeny völgy gyakorlatilag lakhatatlanná vált átmenetileg a víz levonulásáig.

A pliocén végi Afrika nagyobb tavai és medencéi (Agusti: Hominoid evolution  and climatic change)

Amerika

Bár a felső paleolitikumig a kontinensnek nem osztottak lapot az ember fejlődése során, a földtörténeti események párhuzamba állításakor jól jönnek a földrész geológiai kutatásainak eredményei. Észak-Amerikában az első Nebraska (az Alpokban ekkor Günz, Európában Menap, Britanniában Cromerian, Kelet-Európában Narew, Magyarországon Alsó Biharium) jégkorszak Kelet-Európához hasonlóan – Közép és Nyugat-Európával ellentétben - csak a pleisztocén közepe táján, 1,2-0,8 millió évvel ezelőtt alakult ki. A jég 3 eljegesedési központból táplálkozott: keleten a Labrador, középen a Keewatin, nyugaton pedig a Kordillerák jégtakaróból. A jégtakaró legnagyobb kiterjedésekor a 38. szélességi fokig ért. Az észak-amerikai Cordillerai és a Laurentide jégmező, az európai Fenno-skandiai jégmező, az Alpok és Szibéria pedig összefüggő jégtakarót (az Inuit jégmező) alkotott az Északi-sarkkal. A nagy tavak nyugati oldalán, jobbára Kanada területén feküdt a pleisztocén végi Agassiz-tó (Agassiz svájci-amerikai geológus után kapta nevét), mely az utolsó Wisconsin glaciáció után keletkezett az olvadékvizekből, kb. Fekete-tenger méretű lehetett. Hasonló volt a nyugati parton a Bonneville (Bonneville francia-amerikai prémvadász után kapta nevét) és mellette a Lahontan-tó (Lahontan francia katonatiszt után kapta nevét) Nevada és Utah területén, melyek a fokozódó felmelegedés hatására feltöredeztek, és több mai maradvány tavat alkotnak (lsd. USA-nál). A dél-amerikai Andokot és Patagóniát egységes jégtakaró borította. Említendő az inkább helyi jelentőségű Yellostowne szupervulkán több kitörése is a pleisztocén során.

Az utolsó jégkorszak maximális kiterjedése az északi féltekén (En.wikipedia.org)

Az előszóban említettem néhány okot, ami miatt egészen a paleolitikumig visszamenőleg érdemes tisztában lenni néhány földrajzi-geológiai-éghajlati-antropológiai fogalommal. Először is magyarázatot adhat néhány eseményre, másrészt a linearitás megkívánja, hogy a kályháig ellátogassunk. Csak úgy in medias res belevágni és pl. a Római korral indítani a történelem fonalát nem elegáns, meg hát már nem vagyunk a középiskolában, hogy csak tudjuk le a dolgot. Persze végül így is önkényesen kezdek a harmadidőszak második felével.

A kainozoikum (Leakey: Az emberiség eredete)

Ha a Föld kialakulása óta eltelt idő eseményeit egy naptári évben foglaljuk össze, akkor a legidősebb kőzetek március közepén szilárdultak meg. Az első sejtes élőlények a tengerekben májusban jelentek meg. Az első szárazföldi növények és állatok november végén, a mintegy 542 millió évvel ezelőtt elkezdődött paleozoikumban jelentek meg. A dinoszauruszok kora december közepén kezdődött el, de karácsony másnapján már el is tűntek. A korai emberfélék az év végén, december 31-én este bukkantak fel. A pleisztocén jégtakaró visszahúzódása éjfél előtt egy perc 15 másodperccel kezdődött el. A Föld történetét hozzávetőlegesen 4,5 milliárd évvel ezelőtti kialakulásától kb. 542 millió évvel ezelőttig prekambriumnak (ez is tovább osztható, de ezzel nem foglalkozunk); és a bennünket érdeklő fanerozoikumnak nevezzük 542 millió évvel ezelőttől napjainkig. A fanerozoikumról leválasztva a két korábbi (paleozoikumot és a mezozoikumot benne a dinoszauruszok korával) periódust, a kainozoikum (cenozoic, „újállati idő” v. földtörténeti újkor) v. harmad és negyedidőszak marad, az utolsó (időben hozzánk közelebbi) 65,5 millió évet felölelve. 

Valamennyire érinteni kell a geológiai történéseket is, hiszen – szerintem – az emberré váláshoz szükséges - a jégkorszakokban kumulálódó - romló környezeti tényezők vezethettek az ember kialakulásához, vándorlásaihoz. Ez volt a kényszerítő erő, ami miatt „venni kellett a fáradtságot” és a fejlődés útjára lépni, ha életben akartak maradni. És az idáig vezető folyamatokra is van elfogadható magyarázat.

A kainozoikum lényegében az emlősök kora, mely a kréta végén történt dinoszauruszok kihalásaként emlegetett eseménnyel kezdődött kb. 65 millió éve. Az emlősök mellett persze nagyméretű madarak, kétéltűek, halak és kisebb hüllők is éltek. Az emlősök virágzásának színpada, maga a Föld is tovább formálódott, de közel sem akkora mértékben, mint a korábbi – itt most nem részletezett – időszakokban:

A Pangea szuperkontinens feldarabolódása az ucmp.berkeley.edu oldalról

Gondwana feldarabolódása a homepages.see.leeds.ac.uk oldalról

A korábban feldarabolódott őskontinens (Pangea) részei, Laurázsia (az északi félteke őskontinense volt) és Gondwana (a déli félteke őskontinense volt: Antarktisz, Ausztrália, Új-Guinea, Tasmánia, Madagaszkár, Seychelle szigetek, Mauritius, Dél-Amerika, Afrika, India) után maradt kontinensek tovább vándoroltak. A paleocén még az egész bolygóra kiterjedő meleg trópusi klímával volt jellemezhető, melynek oka a magas légköri CO2 és metán koncentráció volt, melynek forrása a vulkanizmus és a melegedő óceánaljzat lehetett többek között. Ennek a meleg időszaknak a tetőpontja kb. 55 millió évvel ezelőttre, a paleocén-eocén átmenetre tehető. Tehát az emlősök fejlődéséhez ideális körülmények jöttek létre, de a Homo Sapienshez vezető fejlődési láncnak szüksége volt kényszerítő körülményre: a jégkorszakokra. Teljes jólét közepette, állandó és kiszámítható erőforrások „tengerében” szerintem egyszerűen nem lett volna miért fáradozni, eszközt ragadni. Elméletek sora látott napvilágot arról, mi okozta a klímaváltozást, mivel fekete doboz nem fog előkerülni abból az időszakból, így induljunk a legelfogadottabb teóriákkal. Legújabb (Adrian Melott asztrofizikus 2019-es tanulmánya) elképzelések szerint kb. 8 millió évvel ezelőtt az űrben szupernova robbanások sorozata zajlott és ez annyira ionizálta a légkört, hogy a villámok gyakorisága a mostani 50-szerese volt. Ez gyakori erdőtüzeket okozott (ezt szénmaradványok igazolják), ahonnan az emberelődöknek menekülniük kellett. Helyükön létrejött szavannák indukálhatták a kétlábonjárást.

A Thetys az eocénban (Agusti:Hominoid evolution and climatic change in Europe)

A Thetys az oligocén korban (Agusti: Hominoid evolution and climatic change in Europe)

Európa nagyobb részét az oligocénban és a későbbi miocénben még szárazföldekkel, mikrokontinensekkel elválasztott tengerek (a Thetys eredetileg a déli őskontinens Gondwana és az északi Laurázsia között felnyíló tenger volt) borították. Európa északi részeibe ekkor még az Északi-tenger nyomult be s a harmadkor elején Belgiumnak, Franciaországnak és Dél-Angliának jelentékeny részét borította. Nyugat-Franciaország medencéit pedig még az Atlanti-óceán tartotta víz alatt. Ahogy az Indiai, Arábiai és az Afrikai-kőzetlemezek egyre inkább az Eurázsiai-lemez felé tolódott a Thetys Pennini-óceáni ágainak fokozatos szűküléséhez, majd bezáródásához vezetett. Végül már kontinentális litoszféralemezek feszültek egymásnak (kollízió), és megkezdődött az Alpok, a Dinaridák és a Kárpátok hegységeinek felgyűrődése, az óceáni lemezek szubdukciója, azaz mélybe bukása (ehhez kapcsolódó vulkáni jelenségek hazánkban a Velencei-hegységben és a Mátra északi előterében előforduló 35–40 millió éves andezitek). Ezen hegységek kiemelkedésével a déli, mediterrán jellegű Thetysről leszakadt az északi, kevésbé sós, boreális jellegű Paratethys.

A Thetys és a Parathetys a researchgate.net oldalról

Miocén

Kb. 15-20 millió évvel ezelőttre tehető a Paratethys keleti részének izolációja is (Turáni v. Szarmata-tenger Bécstől Türkmenisztánig terjedt), melynek mai maradványai az Aral-tó, a Kaszpi és a Fekete-tenger. A déli Tethys maradéka pedig a Földközi-tenger előfutára volt, ami mintegy 6 millió évvel ezelőtt a Gibraltári-szoros elzáródása miatt, több alkalommal is kiszáradt (Messinai-sókrízis, a kiszáradás után visszamaradt magas sótartalmú gipszrétegek miatt kapta nevét, amit először az olasz Messina mellett fedeztek fel). Voltak olyan időszakok, amikor a Paratethys-ből – a mai Boszporuszon és Dardanellákon keresztül – áramlott valamennyi víz ebbe a mély medencébe, amelynek fenekén csak sós tavak láncolata maradt. A mai szigetek hegységekként emelkedhettek ki a kiszáradt mederből. Magyarországról is csak a harmadkor vége felé húzódott el az utolsó tenger, a Parathetysből kivált Pannon-tenger, amely kezdetben a nagyobb tengerektől elzárt beltenger volt (fokozatosan édesedett, majd mintegy 5 millió éve teljesen feltöltődött).

A Messinai sókrízis vázlatosan az En.wikipedia.org. oldalról

A Földközi-tenger vize a párolgás révén bekerült a földi körforgásba és eloszlott, ezzel a világóceán vizét mintegy 10 méterrel emelte meg. A medencében lerakódott só óriási mennyisége viszont kivonódott a világóceánból, amelynek sótartalma így jelentősen csökkent, ez pedig emelte annak fagyáspontját (könnyebbé tette a befagyást) és így ez is hozzájárult jégkorszakok kialakulásához. A medence kiszáradása közvetlen szárazföldi összeköttetést teremtett a nagy szigetek és a környező kontinensek között, amelyek révén Afrikából és Európából egy sor állatfaj vándorolt be ezekre a korábban elzárt területekre (bár ezt megelőzően, az Arábiai lemez és az Anatóliai lemez kapcsolata révén már korábban is megindult az afrikai fajok áramlása). A medence későbbi feltöltődése után ezek a fajok a mai szigetek fogságába estek, és méreteik az izolált zsugorodás jelensége miatt erősen lecsökkentek (a pleisztocén idején így egy sor törpe állatfaj alakult ki a Földközi-tenger szigetein). A nyugat-szibériai Turgaj-szoros (v. Turgaj-kapu, egy tektonikus árok Észak-Kazahsztánban, összeköti a déli Turáni-alföldet az északi Nyugat-szibériai síksággal) elzáródásával pedig Európa és Ázsia között is megindult a fajok kicserélődése. A miocén végére pedig a főemlősökkel közös őseink közül kivált az emberhez vezető vérvonal, mely további néhány millió év alatt elvezetett az univerzum "hőséhez".

A miocénban megjelentek a sarki jégsapkák is. Az északra vándorló, és az ütközések folytán kiemelkedő szárazföldek teremtették meg lényegében a lehetőségét a jégkorszakoknak, hiszen lett helye a jégnek, ahol kialakulhatott. (Az egész évben állandó kelet-antarktiszi és kelet-grönlandi jég kb. 35 millió éve jelent meg.) A jég mennyiségi növekedésével párhuzamosan a tengervíz szintje csökkent. A tengervíz szintjét a jég csak kb. 25 millió éve, az oligocén végén érte el az Antarktiszon, ekkoriban a globális klimatikus viszonyok a maihoz hasonlóak lehettek. Kb. 15 millió évvel ezelőtt az Indonéz szigetvilág kiemelkedése okozott további regionális klimatikus változásokat, az Indiai és Csendes óceáni áramlás megakadályozásával: szárazabb, némileg hűvösebb trópusi klímát eredményezett Délkelet-Ázsiában és Kelet-Afrikában. Bár kisebb jelentőségű, de szintén kb. 15 millió éve nyílt meg a Spitzbergák és Grönland közti Fram-szoros, melyen át északról hideg északi-tengeri, délről melegebb atlanti vizek cserélődtek ki. Még a miocén korban Új-Guinea elkezdett leválni Ausztráliáról, miközben mindkét tömb észak felé mozgott, saját tengelyük körül is elforogtak, Tasmánia levált az Antarktiszról, és megnyílt a Tasmán átjáró, Dél-Amerika pedig a Drake-átjáró megnyílásával veszítette el antarktiszi kapcsolatát kb. 32 millió éve. Ezzel megkezdődött az Antarktisz körüli Cirkumpoláris v. Nyugatiszél-áramlás. A csendes-óceáni Nazca-kőzetlemez krétakori ütközése, keletre tolódása tovább folytatódott, egyre jobban kiemelve Amerika nyugati partját (Sziklás-hegység, Grand kanyon, Andok), mely intenzív vulkanizmust okozott Észak-Amerika nyugati részén 25-30 millió évvel ezelőtt. 

A Fram-szoros az En.wikipedia.org oldalról

Ekkor jelentek meg világszerte a prérik és a pampák a fokozódó szárazsággal párhuzamosan, mivel a körforgásban lévő csapadék egyre nagyobb része a jég fogságába került. De ekkorra becsülik tádzsik Karakul meteor becsapódását is, mely által felvert hamu és por szintén a lehülés irányába billentette a mérleg nyelvét. Mindezek együttesen vezethettek a klimatikus deteriorációhoz, mondhatni ez a miocén peches időszak volt.

Pliocén

A következő éra, a pliocén (5-2,5 millió évvel ezelőtti időszak) pedig végleg megágyazott a pleisztocén jégkorszakoknak, ami a korai emberfélék rapid evolúcióját is indukálta. A kezdetén kb. 5 millió évvel ezelőtt végleg megnyílt a Gibraltár, néhány hónap alatt napi 10 méterrel emelkedett a vízszint az Atlanti-óceán felől, ettől számíthatjuk a mai Földközi-tenger történetét. Az így kiegyenlített óceánhőmérséklet is hozzájárult az ekkor kezdődő átmeneti felmelegedéshez, a korszak elején még Nyugat és Közép-Európában is pálmák, magnóliák, ciprusok nőttek (északabbra persze a tűlevelűek domináltak), mialatt a sarkokon megkezdődött a jég aggregációja. A fluktuáló átlagos levegő és vízhőmérséklet a pliocén közepéig még újra 2-3 fokkal magasabb volt, mint ma. A szén-dioxid szintje a légkörben a maival kb. megegyező volt, a tengerek szintje pedig világszerte még 25 méterrel volt magasabb. 4,1 millió évtől viszont tartós lehűlés kezdődött, mely a mindkét féltekét érintő pleisztocén jégkorszakaiban folytatódott. Az elkövetkező jégkorszakok előfutáraként - fokozatosan hűlő klíma következtében - egyre több víz került a növekvő jégsapkák fogságába, ami a tengerszint csökkenését eredményezte, egyre több partmenti terület került szárazra.

Az utolsó jégkorszak alatt volt a legalacsonyabb a tengerszint az En.wikipedia.org. oldalról

Amerika és Ázsia között e tengerszint csökkenése miatt létrejött a Bering-földhíd (ez később is többször lejátszódott), Gibraltárnál Afrika és Európa átmenetileg ismét összeért. A pleisztocén Eridanos ősfolyó ekkor formálódott Skandinávia és Európa között (később a holocénre ennek jégárak által kiszélesített medrében alakult ki a Balti-tenger két meder: a Botteni és a Finn-öböl összefolyásával).

Az Indiai kőzetlemez vándorlása az En.wikipedia.org oldalról

India Ázsiának nyomult tovább kiemelve a Himaláját, Dél-Amerika még megőrizte elszigeteltségét, és csak a harmadidőszak végén került Észak-Amerikával kapcsolatba, lezárva a meleg vizek áramlatait és létrehozva a mai arktikus vizeket. A földhíd a klímára is komoly hatással: volt megszűnt az Atlanti- és Csendes-óceán közvetlen kapcsolata, amelyen eddig a kisebb sótartalmú Csendes-óceánból meleg tengervíz áramlott az Atlanti-óceánba. Ezáltal legyengült a Golf-áramlat és ez jelentősen elősegítette a jégkorszakot. Az északi Paratethys-tenger egyre sekélyebbé vált, és részekre szakadt, ezek közül a Pannon-tenger először fokozatosan édesvizű tóvá vált, majd idővel teljesen eltűnt, míg a Paratethys keleti medencéjéből a Fekete, Kaszpi-tenger és az Aral-tó maradt. Az előbukkanó Appennini-félsziget nagy része pedig még víz alatt állt. A folytatódó tektonikusmozgásokat és a következményes szárazföld kiemelkedést intenzív vulkánosság kísérte (pl. az inkább helyi jelentőségű Yellostowne). A pliocén kor végét nagyjából az első európai gleccserképződésekre teszik, ekkora az antarktiszi jégsapka már bőven meghaladta a mai méreteket. Eközben az északi sarkon a tenger szintjében még csak szezonálisan volt jég, az északi féltekén csak kb. 3,2 millió évvel ezelőtt aggregálódtak nagyobb kiterjedésű kontinentális jégmezők. Az újkor így kialakult Földje a Kainogea. 

A harmadidőszakban az eredetileg déli kontinensek nagy része az Északi-sark felé tolódott, az Egyenlítő körüli övtől távolodtak, fokozatosan a mérsékelt övi éghajlat befolyása alá kerületek, amely kihatott a rajtuk élő élővilágra is. A mai helyzetbe került kontinensekkel már nem volt akadálya, hogy a Déli-óceán hidegebb vizei északra áramoljanak, és körforgásba kezdjenek a meleg trópusi vizekkel, megszüntetve az anoxikus vízi környezetet, sokkal gazdagabb tengeri életfeltételeket teremtve. A pliocén kezdetén nagyrészt jellemző - bár fluktuálóan - melegebb éghajlat (kiterjedt trópusi övvel, a sarkokon is dús növényzettel) és tengervíz-hőmérséklet sem kedvezett eddig az áramlatok kialakulásának, ami oxigénben dúsabb vizeket eredményezett volna. De most a tengerek és a levegő hőmérséklete – szintén fluktuálóan - mintegy 10 °C-kal csökkenni kezdett, a globális klíma jóval hidegebb lett.

A Nagy Hasadékvölgy tektonikája En.wikipedia.org oldalról

A klimatikus deterioráció mellett lokális geológiai történések is hozzájárultak azokhoz a mostoha körülményekhez, melyek felrázták állati álmukból emberelődeinket, és ösztönzőleg hatottak a fejlődésre. Kb. 25 millió évvel ezelőtt, a miocénben kezdődött meg a Szomáliai lemez leválása a Núbiai és az Arábiai kőzetlemezről, végül 3-4 millió évvel ezelőttig a pliocénban létrehozva a kelet-afrikai Nagy Hasadékvölgyet. A Vörös-tenger mentén húzódó tektonikus mozgásoknak köszönhetően keleti fele északkelet, nyugati fele pedig délnyugat felé mozog ma is kb. 7 mm/év sebességgel. E vetődés helyét jelző árok a Kelet-afrikai árokrendszer^[1] része, melynek peremén több vulkán is található, illetve földrengéssel sújtott terület, legszélesebb helyen 120 km széles. Ez a völgy geológiai mércével hirtelen környezeti változást okozott, kettészakítva az itt élő flórát: a nyugati majmok továbbra is őserdei környezetben, fák között éltek tovább négylábú, növényevő életmódot folytatva, míg keleten a nyílt, száraz szavanna élőhelyen előnyt jelentett a kétlábú ragadozó v. vegyes táplálkozású életmód (szavanna hipotézis). Persze hasonló jelenség az éghajlatváltozások következtében is lezajlódott a Szahara környéki (pl. az egyiptomi Fajjumban Biretia) övezetben és Délkelet-Ázsiában is. Mindenesetre ezt a jelenséget tartják az emberré válás egyik tényezőjének.

Pleisztocén

A pleisztocén („közel a jelenhez”) - tévesen Jégkorszaknak is nevezik, pedig a jóval régebbi földtörténeti korszakokban is voltak súlyosabb és az egész Földre kiterjedő jégkorszakok, így helyesebb ezt negyedidőszaki v. Késő Kainozoikumi Jégkorszaknak nevezni - a 2,5 millió évvel ezelőttől a 12 000 évvel ezelőttig tartó időszakot foglalja magába. Közvetlenül a jelenkor (holocén) előtti időszak, azzal együtt alkotják a negyedidőszakot (Quaternery). A pleisztocén a régészeti paleolitikummal („régi kőkorszak” vagy „őskőkorszak” v. pattintott kőkorszak) esik egybe. Lényegében jégkorszakok v. glaciálisok (mely szó a korszakot és magát a jégtakarót egyaránt jelenti, a nagyobb jégkorszakok alatti kisebb felmelegedések és kisebb lehűlések váltogatták egymást) és jégkorszakközök (interstadiálisok v. interglaciálisok) sorozata volt. Arányaiban kb. 10% volt interglaciális, nagyobbrészt hideg glaciális zajlott. Persze a korszakokban nem lineárisan emelkedett, illetve csökkent a hőmérséklet, hanem a nagyobb események (glaciális/interglaciális) között fluktuáló kisebb lehűlések (stadiálisok, Heinrich-események) és felmelegedések (interstadiálisok, Daansgard-Oescher események) váltakoztak egyre inkább a tél javára. Csapadék tekintetében is feloszthatjuk a jéggel nem érintett területek klimatikus változásait: pluviális a csapadékos meleg, interpluviális a szárazabb, hűvösebb periódust takarja, de nem mindig feleltethetők meg egymásnak a glaciális/interglaciális és a pluviális/interpluviális szakaszok mindenhol. Az interstadiálisok alatt néhány fokkal melegebb volt az átlaghőmérséklet, mint a mai, melynek következtében trópusi növény és állatfajok éltek Európában is, a sarkkörön pedig mérsékelt övi fajok voltak. A jégkorszakok kialakulásához az előfeltételeket az eddig lezajlott kontinentális változások teremtették meg, és a pontot az i-re a Föld tengelyének változásai rakták fel: Kb. 800 000 évvel ezelőttig csak rövidebb, 41 000 éves ingadozások voltak a Föld tengelyének változásában, de ezt követően vette kezdetét a szélsőségesebb időjárás (oka a Milankovics-ciklus). A glaciáció kb. 41 000 éves ciklikusságában a korszak közepe táján (kb. 1,25 millió-800 000 éve) változás ment végbe: nagyobb amplitúdójú, keményebb hidegek köszöntöttek be vastagabb (akár 3 km), nagyobb kiterjedésű jégpáncéllal, kb. 100 000 éves ciklussal. Ez volt a Középső-pleisztocén Átmenet (Middle-Pleistocene Transition, MPT). A különböző korszakokra a jégsapkákból és a tengerfenekéről vett mintákból következtethetünk, a minta eltérő oxigén izotóp koncentrációja alapján (a hideg óceánban több az O¹⁸ izotóp, így a jégkorszakokban keletkezett mintákban ez nagyobb koncentrációt mutat, ellenkező esetben az O¹⁶ mutat nagyobb koncentrációt). A jégtakaró legnagyobb kiterjedésekor Európában a 40. szélességi fokig (az Alpok és a Kárpátok vonulata, Angliában a Temzéig, Oroszországban a Don-Dnyeper torkolatáig ért), Észak-Amerikában a 38. szélességi fokig terjedt, a Föld felszínének kb. 30%-át takarta. A jégpáncél, a fagy övezetét az éghajlatok is követték északról délre, illetve a tengerszintfeletti magassággal is. Az éghajlati öveket pedig a rá jellemző flóra és fauna is követte, ami szintén kimutatható az üledékekből. A déli félgömbön - a déli kontinensek déli saroktól való távolsága miatt - csak az Antarktiszon, Patagóniában és Új-Zélandon mutathatók ki az eljegesedések nyomai. Az interglaciálisokkal, interstadiálisokkal hirtelen beköszöntő, a trópusokon nagyobb volumenű felmelegedések jóval rövidebb ideig tartottak, és a mai napig nem okoztak teljes deglaciációt, a sarkközeli területeken a maitól valamivel több jég mindig megmaradt.

A pleisztocénben a kontinensek gyakorlatilag (kb. 100 km eltéréssel) már a mai helyükön voltak. Ami változott, az a jégtakaró felszínformáló erejének köszönhető, illetve végül az elolvadó jég súlya alól felszabaduló északi szárazföldek emelkedni kezdtek (izosztatikus emelkedés). (Kanadában ez az emelkedés meghaladja, Skóciában pedig megegyezik a tengerszint emelkedéssel, így ott relatív izosztáziáról beszélhetünk.) Kb. 100 000 évvel ezelőtt összességében kb. észak-amerikányi, tehát egy egész kontinensnyi szárazulattal több terület volt lakható. Emellett a tengerpartok kiterjedése is változott: a jégkorszakok idején ugyanis a tengerek szintje kb. száz méterrel alacsonyabb volt (regresszió), mint az őket megelőző/követő interglaciálisokban (ezt északon a jégmezők súlya miatti süllyedések, illetve azok olvadása miatti vízszintemelkedések kompenzálták némileg), amikor az elolvadó jég eusztatikus tengerszint emelkedéshez (transzgresszió) vezetett. A partvidékeket tovább módosíthatták a folyók által lerakott hordalékok is a tengerpartok feltöltésével. Mindez fizikálisan nagyban hozzájárult egyes állatfajok és az ember szélesebb körű elterjedéséhez (pl. a Vörös-tenger alacsonyabb szintje a Bab el Mandeb 15 km-es szorosán keresztül könnyen átjárható volt, a Perzsa-öböl szinte teljesen száraz volt, a Márvány-tenger és a Boszporusz is száraz volt).

A Vörös-tenger "evolúciója" a Sciencedirect.com oldalról 

A Perzsa-öböl változásai (Petraglia: The evolution of human populations in Arabia) 

A tengerek másként reagáltak az éghajlatváltozásokra, mint a zárt tavak. Az előbbiek vízszintje ugyanis a jégkorszakok folyamán – mint tudjuk – erősen leapadt, a jégtakarók elolvadásakor pedig fokozatosan emelkedett. Ezzel szemben a tavakon a jégkorszakokban a párolgás csökkent, s ezért vízszintjük emelkedett, ráadásul vizüket még a jégtakarók olvadékvizei is táplálták. Az egész Antarktisz a pleisztocén alatt végig jég alatt állt, de az Afrikai magas hegységek (Kenya, Kilimandzsáró, Ruwenzori, Etiópia, Atlasz), Új-Zéland, Tasmánia, a dél-amerikai Andok és Patagónia is gleccserekkel borított volt. Az észak-amerikai Cordillerai és a Laurentide jégmező, az európai Fenno-skandiai jégmező a Brit-szigetekkel, az Alpok és Szibéria pedig összefüggő jégtakarót alkotott az Északi-sarkkal. A jégtakaró egyes legészakibb sarkközeli és legmagasabb hegyvidéki területeket a pleisztocén teljes időtartamában állandóan beborított, ezért e helyeken csak egy jégkorszakot lehet kimutatni. Innen szakaszonként nyomult elő és húzódott vissza a jég. A sarki jégtakarók megnövekedése a Föld valamennyi éghajlati övének határát az Egyenlítő felé tolta el. Ez az oka annak, hogy a jég minden egyes előnyomulásának délebbre esős, ún. pluviális szakasz felel meg, az interglaciálisokban pedig ellenkezőleg, a déli területek pluviális szakaszait száraz interpluviális váltotta fel. Észak-Amerika és Eurázsia között a Bering-szoroson keresztüli szárazföldi kapcsolat a kontinensek közötti faunakicserélődés szempontjából volt fontos tényező, de összességében a két kontinens távolodott egymástól. Anglia még összefüggött Franciaországgal, a Dardanellák pedig elzáródtak, azaz a Balkán-félsziget összefüggött Kis-Ázsiával.

Az Égei-szigetvilág a books.openedition.org oldalról

 A pleisztocén jégkorszakokról egy összefoglaló fejezetben emlékezek meg, mivel fajunk kialakulásának előadásán a háttérzenét szolgáltatatta a Föld színpadán. 

[1] Vagy Nagy-hasadékvölgy, mely a török Iskenderuni-öböltől és a kelet-anatóliai ároktól a Jordán-árok, az Akabai-öböl, a Holt-tenger és a Vörös-tenger mélyén Mozambikig húzódik. Benne találjuk észak felé a Malawi-tavat, a Viktória-tavat, a Vörös-tengert, Wadi Arabát, a Holt-tengert, a Jordán völgyét a Kineret/Genezáreti-tóval és a Hula tóval, a libanoni Beqa-völgyét és végül az Orontészt. Két peremén hegységek láncolata húzódik: Törökországban a Taurus részét képző Nur-hegység, délebbre a Libanon és az Antilibanon, tovább a Hermon-hegység és a Golán-fennsík, a Meron-hegység, a Galileai-hegység és a Júdeai-hegyek. A Nagy-hasadékvölgyet az afrikai és az arábiai földkéreglemezek távolodása hozta létre. Néhány millió év múlva szét is törhet, és akkor Kelet-Afrika (Szomália) leválik Afrikáról.

Blogot írni történelemből? Igen, megpróbálkozok vele. Mindig érdekelt a népek, kultúrák története, eredete. Különösen itt Közép-Európában magyarként – nem feltétlenül indokolatlan - gyűlölettel körülvéve, ahol lehet, hogy mi csak jött-mentek vagyunk, őshazánk messze keleten. A nemzetek mindig is igyekeztek területi követeléseiket eredetük, őshonosságuk igazolásával alátámasztani. Ki volt itt előbb? Kinek az ősei nyugszanak itt? Persze ezen az alapon semmi keresnivalója az indoeurópaiaknak Ausztráliában vagy Amerikában. Vagy a főemlősök bejelentkezhetnének Délkelet-Ázsiáért vagy Afrikáért. Sőt Európáért is, hiszen még a csimpánzokkal közös őseink megfelelő éghajlati körülmények között Dél-Európában is laktak. De félretéve viccet és a személyes kötődéseket - amennyire egy amatőr, releváns végzettség nélküli „szobatudóstól” telik - megpróbáltam az internetről az általam hitelesnek vélt forrásokból tájékozódva objektíven felvázolni, összeollózni, összelopkodni a múltat: kik szerveztek először egyfajta államot, rokoni kapcsolatok felett álló közösségeket? Még egyszer: Ki volt itt előbb? A fenti kérdések megválaszolására törekedve a paleolitikum időszakáig megpróbáltam visszanyúlni, persze ezen időszakot inkább általánosítva és jóval nagyobb távlatokat felölelve, globálisabban piszkáltam: a Felső Paleolitikumig évezredekben/századokban, a mezolitikum/epipaleolitikumig évtízezredekben mértem az időt. Az Alsó Paleolitikumban Afrika, a Felső Paleolitikumban pedig Európa jóval nagyobb hangsúlyt kapott. Ugyanezt nem csak idő, hanem területi alapon is elmondhatom: az Alsó Paleolitikumig egyszerre egész földrészeket, szubkontinenseket vizslattam, míg közeledve jelen korunk felé egyre kisebb területek felett töltöttem egyre több időt. Saját eredettörténetünk pedig annyira komplex, hogy emiatt nem lett volna elég csak Európában vizsgálódni: el kellett mélyülnöm Ázsia múltjában is. Ezért ez egy igen hosszú sztori lesz, és attól tartok a végére (vagy már eleve en bloc) már csak magamnak írogatom a fejezeteket.

Kutakodásaim során legtöbbször a mai országhatárokon túlnyúló nagyobb egységeket találtam, hiszen a kultúra, vallás, termelési mód, sőt az etnikumok sem ismerik ezeket a határokat mind a mai napig. Nézzük például a Kárpát-medencét: durván 1000 évvel ezelőtt, előttünk avarok, szlávok, dákok-géták-trákok, korábban germán törzsek éltek itt, talán az ő eredetüket ki lehet majd bogozni. Még előttük a kelták lakták Európa nagy részét, illetve a Római Birodalom is megvetette lábát a régióban, keletebbre a szkíták és a szarmaták is „rendetlenkedtek”. Visszafelé haladva az időben velük megérkeztünk az ókorhoz. A kelták feldolgozása már nem tűnik annyira könnyűnek, írásos emlékek nem maradtak utánuk, szinte csak görög történetírók és a Római Birodalom feljegyzéseire hagyatkozhatunk velük kapcsolatban. Talán őket tekinthetjük Európa első nagykiterjedésű – itt nem is tudom milyen szót használjak, hiszen nem szerveződtek nagyobb egységbe – államának, birodalmának, fejedelemségének már a fémkorszakokban is, a görögöket és rómaiakat jócskán megelőzve. Az ő eredetük már érdekesebb lesz, vajon melyik neolitikus kultúra leszármazottjai? És azok honnan jöttek? Annyi biztos – legalábbis annak idején ezt verték belénk – a neolitikus forradalom a Közel-Keletről terjedt szét, már csak az nem egyértelmű, hogy Anatólia-Balkán útvonalon, vagy a Kaukázuson át a Dél-orosz sztyeppék felől közvetítették. Vagy esetleg párhuzamosan helyi találmány? Továbbá mindenképpen bevándorló népcsoportokkal érkezett és hozták magukkal a vívmányokat, vagy a kultúrák a szomszédos népekkel érintkezve terjedtek? De a neolitikum előtt is éltek itt Európában felső paleolitikus kultúrájú népek, az aurignaciak, gravettiek, solutréiek, magdaléniak, akik a szubsztrátumot alkották. Ők lehettek itt az első Homo sapiensek? Előttük a jégkorszakok teljesen kipucolták az itt élő népeket? Ők kik lehettek? Az biztos, hogy a Neandervölgyi ember és az elődje a Homo Heidelbergensis, valamint a Homo Erectus is élt ezen a területen.

Néhány fogalom

Mi is az a történelem?

Saját szavaimmal: párhuzamosan lezajlott és ma is zajló események egymást követő sorozata. História. Ezen események nagy része a véletlen műve. Később – közeledve a jelenkor felé – egyre inkább tudatosan alakított cselekmények, melyeknek feltárható a mozgatórugója, oka, de véleményem szerint a mai kor szemüvegén át nézve tudjuk a tanulságait leszűrni, annak ellenére, hogy a múlt emlékei nem hozzánk, kései, idegen emberekhez akarnak szólni. Ebből kifolyólag előfordulhat – és biztosan elő is fordul – hogy nem az akkori valós szándékot sejtjük bizonyos történések mögött, de ez a lényegen mit sem változtat. Röviden összefoglalva: az ember minél könnyebben elérhető jóra és többre vágyott (és vágyik most is), akár közösségekbe szerveződve, akár egyénileg. Az anyagi javak, erőforrások és termelőerők birtoklásának vágya áll a legtöbb esemény hátterében.  A „források” száma véges és földrajzilag determinált – legtöbbször klimatikus viszonyok által is befolyásolt - így elkerülhetetlenek voltak az interakciók, összeütközések. Az események láncolata nem egyértelmű, nehéz kirakós darabkáival van dolgunk, illetve több darab jelenleg is hiányzik: a bekövetkező „sötét korszakok” leggyakrabban romló klimatikus viszonyok alatt következtek be, régészetileg erőszak és pusztítás, rombolás, elnéptelenedés nyomaival. Leghamarabb a multikulturális, több lábon álló nemzetek álltak talpra egy-egy „pofon” után. Legnagyobbat a bezárkózó, kirekesztő, idegengyűlölő birodalmak buktak, ahol pl. kizárólag (v. legalábbis döntően) egy stratégiai ágazatra alapozták a megélhetést, mely, ha összeomlott, nem volt alternatív - akár csak átmeneti - megoldás.

A kultúra

Az egyik tájon a földművelés vagy a halászat lehetett az első építőkő, a másikon az állattenyésztés, művészet és a vallás, máshol a gyarapodó népesség, vagy a társadalmi szervezettség és hierarchia szolgálhatott alapként. Talán nincs is egyetlen út a kultúra felé, minden közösség más-más ösvényen érkezett. Bizonyos nyersanyagok és felhasználási céljuk elsődleges meghatározója volt a megmunkálásuknak, de ha több lehetőség, technika és forma is megfelelt az előző feltételeknek, akkor beszélhetünk igazán „kultúráról”, hiszen már csak ízlés kérdése volt, hogy mi, miből és hogyan készül. Jó esetben a variánsok egy adott területen vagy csoportban élőket jellemeztek, de mindig is nehéz volt egyértelműen megkülönböztetni a választható tradíciókat a kényszerítő körülményektől. Az egy-egy csoportra, horizontra, kultúrára jellemző eltérő stílus mögött pedig nem biztos, hogy eltérő etnikumokat is sejthetünk. Bonyolítja a képet, hogy pl. ugyanazon törzs más eszközöket készít az időszakok és a földrajzi helyek függvényében, illetve különböző nyelvi, etnikai csoportok hasonló kultúrát hagynak maguk után hasonló körülmények között. Mindenesetre az írásbeliség megjelenése előtt regionális eszközvariánsok alapján tehetünk különbséget a kultúrák között. Legtöbbször a mai országhatárokon túl nyúló nagyobb egységeket találtam, hiszen – mint korábban is leírtam - a kultúra, vallás, termelési mód, sőt az etnikumok sem ismerik ezeket a határokat mind a mai napig. Továbbá mindenképpen bevándorló népcsoportokkal érkezett és hozták magukkal, vagy a kultúrák a szomszédos népekkel érintkezve terjedtek?

Kronológia

Külön tudományág, ami a datálással és naptárrendszerekkel, továbbá kormeghatározással foglalkozik. Itt csak annyit említenék, hogy az írásbeliség előtti őskőkorok esetén a mai dátumhoz (ami egyezményesen 1950) képest X évvel ezelőtti eseményekre "X évvel ezelőtt" megjelölést használok, ami az időszámítás (vagy Krisztus) előtti + durván 2000 (pontosan 1950) évet jelent. Tehát egy 50 000 évvel ezelőtti esemény nagyvonalakban i.e. 48 000-et jelent. Erre azért van szükség, mert ezek nem egzakt, hanem nyers vagy kalibrálatlan kormeghatározások a radiokarbonos kormeghatározás hibahatárai miatt. Angolszász irodalomban ezek BP (Before Present) megjelölést kapnak. A neolitikumtól kezdve pedig az időszámításunk előtt vagy szerint (I.e. és i.sz.) illetve az angolszászoknál krisztus előtt vagy után (Kr.e. és Kr.u., angoloknál B.C. before Christ és A.D. anno Domini=az Úr évében") megjelölést használom.

Korszakok

www.folyoirat.tortenelemtanitas.hu oldalról, a kalkolitikum (kőrézkor) kb. kr.e. 4000-3000 közt kimaradt

Gazdasági, pontosabban eszközhasználati v. technológiai szempontok alapján beszélhetünk: paleolit, mezolit/epipaleolit, neolit, kalkolit (kőréz), réz (eneolit), bronz és vaskorszakokról. Nem egyszerre zajlottak e korszakok, és nem törvényszerűen következtek egymásból, de közben az ősközösségi rend felbomlási szakaszából egyre újabb és újabb társadalmak alakultak át osztálytársadalommá a korszakok alatt.

slideplayer.hu oldalról

Időbeli lefolyása szerint feloszthatjuk a történelmet őskor, ókor, középkor és újkorra. Szerintem észszerűbb és pontosabb az előző technológiai felosztás.

/ Nagyon megerőszakolva az őskor durván a paleolitikumot, a mezolitikumot és a neolitikumot fedi le. Hivatalosan az emberelődök (hominina) megjelenésétől (inkább azok eszközhasználatától) az írásbeliség megjelenéséig tart, tehát itt sem mindenhol egyforma korszakhatárokról beszélhetünk. Ezek alapján az őskor kezdeténél előnyben volt Afrika, és hátrányban Európa.

/ Az ókor a fémkorszakoktól a Nyugatrómai Birodalom bukásáig tart, hivatalosan az írásbeliség megjelenésétől i.sz. 476-ig. Tehát a kezdete nem mindenhol esik egybe, itt a Közel-Kelet előnyben volt a világ többi részével szemben (bár még folynak viták a neolitikus Szerbia, Bulgária és Románia területét érintő Vinca-Tordos kultúra keretein belül feltárt jelekről), de a vége az hivatalosan elfogadott Európában.

/ A középkor a Nyugatrómai Birodalom bukásától, tehát pontosan i.sz. 476-tól Amerika felfedezéséig, i.sz. 1492-ig tartott.

/ Az újkor Amerika felfedezésétől, i.sz. 1492-től az I. Világháború kezdetéig, 1914-ig tartott.

A kainozoikum felosztása (Leakey: Az emberiség eredete)

Az első emberfélék megjelenésétől érintett időszakokhoz tartozó földtörténeti korokat is érintőlegesen feldolgozom:

/miocén a 23 és 5 millió évvel ezelőtti időszak, még jelentős geológiai változások zajlottak a főemlősök robbanásszerű fejlődésével, a korszak végén az emberszabásúak közül kivált az ember, az emberősök Afrikán kívül Eurázsiában is elterjedtek

/pliocén kb. 5-2,5 millió évvel ezelőtti szakasz, ahol a geológiai történések már megágyaznak a jégkorszaknak, emberelődjeink Eurázsiában lehanyatlottak, már Afrikában fejlődnek tovább, a korszak végén megjelenik az Australopithecus

/pleisztocén („közel a jelenhez”) - tévesen Jégkorszaknak is nevezik, pedig a jóval régebbi földtörténeti korszakokban is voltak súlyosabb és az egész Földre kiterjedő jégkorszakok, így helyesebb ezt negyedidőszaki v. Késő Kainozoikumi Jégkorszaknak nevezni - a 2,5 millió évvel ezelőttől a 12 000 évvel ezelőttig tartó időszakot foglalja magába. Közvetlenül a jelenkor (holocén) előtti időszak, azzal együtt alkották a negyedidőszakot (Quaternery). Az európai pleisztocén a régészeti paleolitikummal („régi kőkorszak” vagy „őskőkorszak” v. pattintott kőkorszak) esik egybe. Lényegében jégkorszakok v. glaciálisok (mely szó a korszakot és magát a jégtakarót egyaránt jelenti, a nagyobb jégkorszakok alatti kisebb felmelegedést követő kisebb lehűlések neve stadiális) és jégkorszakközök (interstadiálisok v. interglaciálisok) sorozata volt. Arányaiban az időszak alatt kb. 10 % volt interglaciális, nagyobbrészt hideg glaciális zajlott. Többek között a Homo Sapiens kialakulásának és elterjedésének időszaka.

/holocén vagy jelenkor durván i.e. 12 000-től kezdődött és a mai napig ezt éljük, gyakorlatilag a legutolsó interglaciális, melyben vagyunk és ezt már mi alakítjuk, nem csak passzívan elszenvedjük, mint nagyjából az eddigi érákat. Teljesen belakjuk a Földet, további fajokat (és legfőképpen egymást) irtunk ki, ami miatt antropocén korszaknak is nevezik.